Írta: Dr. Nagy-Hinst István
Hanshi
Ju Jutsu Kudan
Első rész
….és hamar hozzátenném: „Quod timeas, citus quam quod speres evenit! „.. /”Hamarabb jön el, amitől félsz, mint amit remélsz!” /Latin bölcsesség Pubilius Syrus” Szentenciáiból (507).”
Eredetileg magamnak tettem fel a kérdést, azzal az elhatározással, hogy alaposan körüljárom: helyzetelemzéssel, megfontolt érvekkel keresem rá a választ, felvértezve magam a belső motiváció és az értelem eszközeivel. Először 2018-ban hangzott el – még egy egyszerűbb formájában – egy közös edzésen, ahol szinte minden hazánkban működő Ju Jitsu irányzat képviseltette magát.
Azóta rájöttem: Pubilius Syrusnak igaza volt.
Tagadhatatlan tény, hogy hazánkban is egyre többen keresik fel az edzőtermeket, legyen szó évszázados harcművészeti rendszerekről, azok modernizált változatairól, vagy akár újonnan kialakult, kevert és önálló irányzatokról. Ezek között találunk olyanokat, amelyek vallási, keleti filozófiai hátteret is közvetítenek, míg mások tudatosan mellőzik ezeket, inkább a gyakorlati alkalmazhatóságra és a fizikai fejlesztésre helyezik a hangsúlyt.
Ha mindezt átgondoljuk, és némi háttérkutatással is alátámasztjuk, a magyarázat viszonylag egyszerű: a küzdelmi rendszerek fejlődése szorosan összefonódik az emberiség történetével. Az embereknek mindig is meg kellett védeniük magukat – legyen szó vadállatokról vagy más emberekről.
A támadó és védekező technikák megjelenése a harcművészetek szempontjából gyakran kapcsolódik a Kínában kialakult filozófiai irányzatokhoz, mint a taoizmus, a konfucianizmus vagy a buddhizmus. Ezek gyakorlásával a küzdő gyakorlatok olyan eszmei tartalmakkal is gazdagodtak, mint a részvét, a fegyelem és az önkontroll.
A harcművészetek elterjedését jól példázza Bodhidharma legendás alakja, aki a zen buddhizmus gyakorlását és szellemiségét vitte Indiából Kínába, majd az ebből eredő hatások tovább terjedtek, egészen Okinawa és Japán felé is.
Bár a harcművészetek történetének részletei – különösen a korai korszakból – a mai napig vitatottak, a különböző kultúrákban megjelenő harci rendszerek azt mutatják: az ember örök késztetést érez a harcra – vagy éppen annak megértésére és uralására.
1
A történelem azon időszakaiban, amikor a fegyverhasználat törvényekbe ütközött, az emberek számára nem maradt más lehetőség, mint a pusztakezes önvédelem gyakorlása. Bár ezek a harci technikák az életmódhoz és a fennmaradáshoz kapcsolódtak, a háttérük sokszor más arcot mutatott, mint napjaink edzőtermeiben. A fejlettebb civilizációk azonban képesek voltak túllépni a harcművészetek erőszakos gyökerein, és megőrizni azokat, éppen azért, mert ezek a rendszerek jóval többet kínálnak puszta küzdelemnél.
A tradicionális harcművészetek filozófiája az egyén nevelésére, a fegyelemre, a tiszteletre és az önuralomra épül. A fizikai edzettség fejlesztése, valamint a versenyzés lehetőségei mind hozzájárultak ahhoz, hogy ezek a rendszerek fennmaradjanak és fejlődjenek.
Ma már elfogadott tényként kezeljük, hogy a „jitsu” néven ismert harci technikák legalább kétezer éves múltra tekintenek vissza, és először a japán mitológiában találkozunk velük. A történészek ugyanakkor a jitsu gyakorlati kezdetét a japán történelem VIII. és IX. század közötti viharos időszakára teszik. A folyamatos polgárháborúk korában, amikor a fegyveres küzdelmeket páncélos harcosok vívták, a közelharci technikák is kiemelt jelentőséget kaptak – életet és rangot is meghatározhattak.
A jitsu eredetét valószínűleg a szamuráj osztály kialakulásához köthetjük, amely körülbelül 792 körülre tehető. Maga a „szamuráj” szó a japán saburau igéből származik, jelentése: „szolgálni”. A szamurájok az őket irányító haduraknak, a sógunoknak szolgáltak, akik a kor politikai életének meghatározó szereplői voltak.
A VIII. századot követően Japán történelme egyre mozgalmasabbá vált. Az 1200-as években a mongol inváziók során az ország sikeresen megvédte magát, amit követően – különösen a 1400-as évektől – a kardforgatás mesterei önálló stílusokat kezdtek alapítani.
Az 1467 és 1477 között zajló Ónin-háborúk meggyengítették a sógunok hatalmát, és ezzel kezdetét vette a Sengoku Jidai, azaz a „Harcoló fejedelemségek kora”, mely közel másfél évszázadon át tartó, szinte állandósult belháborúk időszaka volt.
A legkorábbi, hivatalosan is dokumentált jitsu-iskola valószínűleg a Takenouchi Hisamori által alapított ryu, ahol a kard, a jō (bot) és a tőr használata mellett jelentős hangsúlyt kaptak a pusztakezes technikák is.
A „ju-jitsu” vagy korábban „yawara” (jelentése: alkalmazkodás, rugalmasság) elnevezések csak a 17. században, az 1600-as évek során terjedtek el – ezzel utalva a technikák lényegi alapelvére: az erő átvétele és visszairányítása.
2
1603-ban Tokugawa Ieyasu megalapította a katonai kormányzatot, amivel kezdetét vette az Edo-korszak (1603–1868). Ez a viszonylagos béke időszaka volt, de egyben kritikus korszak a szamurájok számára. A mestereiket elvesztő szamurájokat „róninoknak” nevezték. Sokan közülük kénytelenek voltak új utat keresni – sokan a tanítás felé fordultak.
Valószínű, hogy éppen az ő munkásságuk nyomán, a fegyvertelen, birkózó jellegű technikák oktatásából alakultak ki a ju-jutsu különféle irányzatai. A későbbiekben a stílusok közötti különbségeket elsősorban az adta, milyen arányban alkalmaztak rúgásokat, ütéseket, dobásokat, leszorításokat vagy ízületi feszítéseket.
A Tokugawa-rezsimet végül egy sikertelen polgárháború sodorta el, és kezdetét vette a Meidzsi-restauráció. Ez a folyamat az Edo-korszak végét jelentette. Az új uralkodó, Meidzsi császár bevezette az „Öt cikkely birodalmi esküjét”, és ezzel megindult a szamuráj osztály fokozatos felszámolása.
1871-ben hivatalosan is eltörölték a szamuráj státuszt, majd 1876-ban megtiltották a kardviselést is. Az 1870-es években szamurájok egy része fellázadt – legismertebb vezetőjük Saigō Takamori volt. A felkelést követően császári rendelet tiltotta meg a régi stílusú harcművészetek gyakorlását – bűncselekménnyé nyilvánítva azt. Ennek ellenére sok mester titokban tovább oktatott, vagy elhagyta Japánt – egyesek például Nagy-Britanniában kezdtek új életet, s vitték tovább tudásukat.
A második világháború utáni amerikai megszállást követően, 1951-ben végül feloldották a harcművészetekre vonatkozó tiltásokat, és újra lehetővé vált a szabad gyakorlás.
Két évre rá születtem!”
Az amerikai megszállás alatt a különféle jutsu rendszerek – így a ju-jutsu, karate, ken-jutsu, aiki-jutsu – gyakorlását betiltották, attól tartva, hogy ezek elősegíthetik a japán militarizmus újjáéledését.
Ekkor történt a fordulat: a sportosabb, versenyalapú irányzatok – a „Do” stílusok – kezdtek előtérbe kerülni, mint például a judo vagy a karate-do. Ezek a rendszerek az önfejlesztés, a testkultúra és a verseny szellemiségében új értelmezést kaptak, és egyre nagyobb népszerűségnek örvendtek Japánon belül és kívül is.
Eközben a tradicionális ju-jutsu technikák – amelyek eredetileg nem sportként, hanem harci rendszerként funkcionáltak – sokkal nehezebben tudtak alkalmazkodni az új, versenyközpontú szemlélethez. Ez a bizonytalanság, és a sportos formába való beilleszkedés kihívása, hosszú időre meghatározta a ju-jutsu fejlődési útját is.
