avagy képzelt riport a nunchakuval

Helyszín: Egy félhomályos dojo, ahol a padló nyikorgása is tiszteletet parancsol. Hárman ültünk a tatamin: egy nunchaku, egy riporter (ez voltam én) és a majré. Ez utóbbiról azt kell tudni, hogy alkalomadtán nagyúr tud lenni. Most az volt, hiszen a nunchaku nem az a fegyver, amelyik sokat beszél. Inkább csattan, ha kell, és himbálózik, ha nem kell, és nagyon gyorsan be tud pörögni, így érthető módon tartottam egy kicsit ettől a beszélgetéstől.  Mégis, egy közös ismerősnek köszönhetően sikerült leülnöm vele egy interjúra – pontosabban, ő a tatamin feküdt, én meg mellette ültem, és próbáltam úgy tenni, mintha teljesen normális lenne egy ilyen veszélyes „láncos-bottal” társalogni.

Jó napot kívánok! Először is köszönöm, hogy elfogadta a meghívást.

Nincs mit. (közben csendben megpördül) Bár én nem fogadok el meghívást – bepörgök, becsapódok, és ott vagyok.

Nos, uram… vagy inkább… eszköz? – kezdtem tétován.

Eszköz?! – csattant fel, és az egyik botja hirtelen és nagyon gyorsan megpördült a levegőben. – Tudja maga, hány filmben szerepeltem?  És azt, hogy Bruce Lee oldalán lettem világhírű? És eszköznek mer hívni? Eszköz, az a fakanál a konyhában, barátom! Én a gyorsaság, a rugalmasság és a halálos elegancia találkozása vagyok!

Elnézést, nem akartam megsérteni… – motyogtam, miközben a homlokomról törölgettem a hideg verítéket. – Mesélne a kezdetekről? Hallottam, hogy régebben a rizsföldeken dolgozott Japánban. Igaz ez a legenda?

Japán? – kérdezett vissza. – Na, az túl romantikus lenne. Az a helyzet, hogy még a mai, korszerű tudomány sem tudja, hogy hol jöttünk a világra. Személy szerimt én egy okinawai paraszt udvarán kezdtem. Igen, igen… jól hallotta. Akkor még nem voltam „fegyver”, és kényelmes, nyugdíjas állásom volt. Csak kukoricacséplésre használtak! Gondolta volna? Szép nyugodt, vidéki életem volt. De aztán egy csapásra (érti: egy csapásra) megváltozott az életem.

Mi szakította ki abból az állásásból?

A gazdám egy paraszt ember volt, akinek nem lehetett fegyvere. Aztán egy viharos időszakban a kezébe fogott, megpörgetett, hogy teljesen beleszédültem, majd a kukorica helyett valakinek a fején landolt ez egyik felem. Nem mondom, hogy kellemes érzés, volt, de túlságosan be voltam pörögve ahhoz, hogy tisztában legyek a következményekkel. A gazdám elégedett lehetett az eredménnyel, mert onnantól kezdve nagyobb becsben tartott és mindenhova magával vitt. Aztán jöttek a harcművészek, kipróbáltak és azt mondták: „Ez remekül odavág!” – Hát azóta odavágok.

És… veszélyesnek tartja magát?

Magamat? Nem. Csak a gazdámat. Látja, a titok nem bennem van, hanem abban, ki fog a kezébe… vagyis a botomba. Ha ő béna, akkor én is az vagyok. És higgye el, nincs annál megalázóbb, mint amikor az ember… mármint a fegyver… saját magát veri fejbe.

Milyen a viszonya a többi fegyverrel?

Vegyes.  A kard mindig egyenes… de szerintem túl komoly, mindig a „becsületről” beszél. Az íj állandóan feszült és túl távolságtartó, a lándzsa pedig mindig hosszú történeteket mesél, de sosem jön közelebb. Az én poénjaim ezzel szemben mindig pörgősek, és elég ütősek szoktak lenni.

És a tanítványok?

A kedvenceim. Az első órán még mindenki mosolyog. A másodikon már csak én. Aztán van, akit napokig nem látok. De aki kitartó és rendesen foglalkozik velem, azzal hamar megtalálom a közös hangot.

Ha egyetlen tanácsot adhatna…

Mindig tudd, melyik végem merre tart, mert bár a te kezedben van az egyik felem, de a másik könnyen önálló életet tud élni, a felpörgetett állapotában. Ja, és legyen elég magasan a plafon.

Köszönöm ezt az igazán pörgős beszélgetést.

Epilógus:

Miután a magnetofon leállt, a reflektorok kialudtak, a riporter bátortalanul megkocogtatta a nunchakut:

Ne haragudjon. Lehet egy kérésem? Esetleg… kipróbálhatnám?

Bátorsága tiszteletre méltó. Természetesen. De csak óvatosan! Emlékezzen a szavaimra: nem én vagyok a veszélyes.

A riporter óvatosan kézbe veszi a nunchakut, megpróbál valami menő pörgetést, de a második fordulatnál a fegyver kanyarban leelőzi, majd határozott, baráti pofonnal találja el a halántékát. A riporter eldől, mit egy zsák krumpli. A nunchaku csak áll és nézi. Ő szólt, ő nem tehet róla. Ebben a pillanatban két stábtag érkezik. Az egyikük a riportert kezdi élesztgetni, míg a másik a nunchakut veszi fel a tatamiról:
– Gyere, Nunchaku, kezdődik a forgatás! Bruce vár rád a díszletnél!
A nunchaku még visszainteget az éledező riporternek, majd elegánsan távozik, mintha csak egy teázásról indult volna a filmvilágba. „Ez is egy pörgős nap lesz!”

Tetszett az írás?
Egy kattintás Neked, hatalmas segítség nekünk!
Oszd meg, hogy másokhoz is eljusson, és támogasd a katanamagazin.hu-t!