Egy család története a szeretetről, kitartásról és a határok áttöréséről

Beszélgető partnerem Schautek Gyula 7. danos taekwondo mester, aki emellett mesterfokozattal rendelkezik Hapkido-ban, és Shinkyokushin karatéban. Őt és párját fiuk, Roli születése életük egyik legnagyobb próbatétele elé állította. Egy olyan kihívás, amelyben nem volt helye a kétségeknek vagy az elfordulásnak – csak az elszántságnak, a szeretetnek és a hitnek. Ez a történet nem csupán egy család küzdelméről szól, hanem arról is, hogy a mozgáskorlátozottság nem lehet akadálya az aktív életnek. Ahogy Roli és szülei nap, mint nap megküzdenek a nehézségekkel, úgy válik a sport nemcsak mozgásformává, hanem reménnyé, kapaszkodóvá és közösséggé. Ez a beszélgetés egy olyan utazás, amely megmutatja, hogyan lehet a szeretet és az elszántság erejével áttörni a határokat.

Kedves Gyuszi! Elég régóta ismerjük egymást, de nem tudom, hogyan kerültél a „fehér ruha” bűvkörébe? Hogyan kezdődött harcművész utad?

Minden az általános iskola első osztályában kezdődött. Volt egy nagyon kedves barátom, aki akkoriban Olaszországban élt. Amikor haza jöttek végleg hozott egy könyvet, amelyben fehér ruhás emberek ütötték-rúgták egymást. Megkérdeztem tőle, mi ez, és elmesélte, hogy az egy karate könyv, és a képeken karate technikák láthatók. Addig soha nem hallottam erről, de amit a könyvben láttam, azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Rögtön meg is kértem a barátomat, hogy próbáljuk meg lemásolni a képen szereplő mozdulatokat. Mondanom sem kell, ez a lelkesedés viszonylag hamar alábbhagyott – vagy legalábbis akkor azt hittem.
Eltelt néhány év, amikor az iskolában találkoztam egy másik barátommal, aki büszkén mesélte, hogy önvédelmi edzésre jár a zuglói Május 1. úti Úttörőházba. Rögtön eszembe jutott a régi karate könyv, így megbeszéltük, hogy elkísérem a következő edzésre. Fontos tudni, hogy az edzések csak az iskolai tanév ideje alatt zajlottak, szeptembertől júniusig, nyáron szüneteltek.
Az edzésen egy jó nagydarab ember, Józsi bácsi fogadott minket, zöld övvel a derekán. Az általa tartott edzés egyfajta judo és jiu-jitsu keverékének tűnt, de akkor még nem igazán értettem a különbségeket, csak azt tudtam, hogy nagyon élveztem az órát. Megtetszett a többieken a fehér judo ruha, ezért megkértem anyukámat, hogy vegyen nekem is egyet – így nemsokára én is fehér gi-ben edzettem a többi gyerek között. (Talán érdemes megjegyezni a fiataloknak, hogy akkoriban Budapesten csak egy helyen lehetett judo ruhát vásárolni.) Egész tanévben szorgalmasan jártam az edzésekre, és szívtam magamba az ott tanultakat.

Aztán jött a nyári szünet, így az edzésetek is szünetelt. Gondolom szeptemberben újra indult a mandula.

Igen, de nem egészen úgy alakult. Legnagyobb meglepetésemre már nem Józsi bácsi várt minket, és a korábbi önvédelmi edzés helyett egy teljesen új program kezdődött: karate oktatás. Ez az új kihívás nagyon tetszett, és a tanév gyorsan eltelt. De képzeld el, a harmadik évben ismét új edző és új stílus várt minket az Úttörőházban: a taekwondo. Az edzéseket egy fiatal lány és egy magas srác vezette. Bár a stílus neve akkor még nem sokat mondott nekünk, nagyon izgalmasnak találtuk, hiszen valami teljesen újat tanultunk. Rengeteget nyújtottunk, lazítottunk, és a két edző nagyon komolyan vette a munkát, ami motiváló volt számunkra.
Az év végén azonban ők is távoztak, és egy újabb stílus, a kick-box érkezett az Úttörőházba. Egy tanéven át azt tanultuk. Ebben a körforgásban jutottam el a nyolcadik osztályig, amikor valami miatt teljesen megszűntek az edzések. Minden megszűnt, semmi nem volt tovább. Én azonban nem akartam feladni, szerettek volna tovább edzeni, ezért elkezdtem keresni az új lehetőségeket.

Az nem lehetett túl egyszerű, hiszen akkor még messze nem volt internet, a TV-ben is csak két csatorna (hétfőn adásszünet), illetve az újságok az újságosoknál. Hogy indultál neki?

Az újságokra esett a választás. naponta nyálaztam át őket, edzés lehetőségek után kutatva, de az akkori helyzetben nem volt nagy találati szám. Aztán rám mosolygott a szerencse. A Népszabadság egyik szerdai számában találtam egy hirdetést, miszerint egy zuglói általános iskolában taekwondo edzésre várják a jelentkezőket. Anyukámmal lementünk a következő edzésre, és valójában akkor és ott kezdődött el számomra a valódi taekwondo. Természetesen a gyerekcsoportba kerültem, ahol egy nagyon kedves, zöld öves lány, Ildi tartotta az edzéseket. Nem voltunk könnyű társaság, de Ildinek remekül sikerült összefognia minket. Többször szervezett a teremen kívül is közös programokat, amiken mindig örömmel vettünk részt. Nagyon élveztük ezeket.
Egy idő után az egyik edzésen megjelent egy férfi, akit mindenki nagy tisztelettel fogadott. Ő volt Patakfalvy Miklós mester, a vezető mesterünk. Egy ideig figyelte az edzést, majd közölte, hogy a csoportunkat egy magasabb fokozatú oktató veszi át. Az új edzőnk is lány volt, Gabi, és tőle tényleg magasabb szintű oktatást kaptunk, bár sokkal szigorúbb volt velünk. Az edzéseken nem volt helye lazaságnak, mindenkitől a maximumot várták el. Ráadásul megkezdődtek az övvizsgák is, ahol szintén szigorú követelmények voltak.

Ha jól sejtem, Gabi sem maradt sokáig …

Igen sajnos ez az időszak bő egy évig tartott. Ahogy kicsit idősebbek lettünk, a gyerekedzés még magasabb szintre lépett, és következő edzőnk Engrich Mariann lett, aki csupán négy évvel volt idősebb nálam, ezért hamar megtaláltuk a közös hangot, és mondhatni egészen baráti viszonyba kerültünk. Nagyon jó edzéseket tartott, rengeteget tanultunk tőle. Egyik edzésen Patakfalvy Miklós mester ismét lejött, és kiválasztott 2 gyereket – köztük engem is –, hogy a felnőtt csoportba lépjünk, mert itt „agyonverjük” a kisebbeket.

A felnőttek közt viszont ti lettetek a „kicsik”.

Igen. Kaptunk is tőlük rendesen. Nekem az volt a szerencsém, hogy Mariannal jó viszonyban voltam, így le tudtam járni a gyerek edzésekre is a felnőttek mellett, így 15-16 évesen minden nap tudtam edzeni.

Gondolom, így elég hamarsikerült felzárkózni a felnőttekhez.

Rajta voltam a dolgon, keményen dolgoztam, de nem volt könnyű Szerencsére hamar összebarátkoztam Szarka Andrással, aki már fekete öves volt, és igazi legenda: ő volt az első magyar Európa-bajnok, ráadásul a „Linda” című, nagy sikerű tévésorozat főszereplőjének, Görbe Nórának a mozgáskoreográfusa. Rengeteget tanultam tőle, és nagyon rendes volt velem, a sárga öves kissráccal. De ez mindenkire elmondható az akkori, amúgy nagyon erős csapatból. Mivel Patakfalvy mester volt a taekwondo válogatott edzője, ezért a válogatott tagjai is hozzánk jártak edzeni. Így az akkori legjobbakkal dolgozhattam együtt, akiktől rengeteget tanultam.

Innen pedig egyenes utad volt a versenyzés felé.

Igen, hamarosan megkezdődtek az övvizsgák, majd a versenyek, amelyek jelentősen felgyorsították az életünket. Rövid idő múlva, már kék övesként, beneveztem a kick-box Magyar-bajnokságra, amit sikerült meg is nyernem. Taekwondo-sként több stílus versenyén is elindultunk. Érdekes volt és rengeteg tapasztalatot szereztünk ezeken a megmérettetéseken.
Aztán sajnos kimaradt másfél év a katonaság miatt.

Úgy tudom, a seregben Furkó Kálmán kezei alá kerültél.

Egy kis szerencse is volt a dologban, mivel a sorozáson megkérdezték, van-e tervem, én pedig jeleztem, ha van lehetőség rá, szívesen kerülnék Szolnokra, a légideszantosokhoz, Furkó Kálmán osztagába, akiről már akkor legendákat lehetett hallani. (Azt hiszem, Furkó shihant nem kell nagyon bemutatni az olvasóknak. J) Sikerült, és egyik napról a másikra Szolnokon találtam magam. Először azt hittem rossz helyre kerültem, mert két hétig nem is láttuk Furkó shihant az egységnél. Egyszer csak megjelent, felolvasta azok nevét, akik hozzá kerülnek, majd mindannyiunkat kikérdezett arról, mit csináltunk, hol edzettünk, milyen fokozatunk van, ki volt az edzőnk és így tovább. Amikor hozzám ért a sor, elmondtam, hogy 2. kup-os vagyok taekwondo-ban, és Patakfalvy Miklós a mesterem. Furkó shihan szeme felragyogott: „Ó!! Ő nekem nagyon jó barátom!” Akkor már tudtam, hogy jó helyem lesz.
Edzettünk is rendesen: katonai közelharc, önvédelem és karate-jellegű gyakorlások vártak ránk. Volt, hogy felkértek, tartsak edzést a csapatnak, amit örömmel teljesítettem. Még övvizsgára is kaptam kimenőt, így le tudtam tenni a következő fokozatot.

Akkor valóban jó helyen voltál!  Kanyarodjunk el egy kicsit a témától, de egyben maradjunk is mellette, csak egy másik szálon. Roli. Kérlek, mondj pár szót a fiadról azok számára, akik nem ismerik Roli történetét!

Roli súlyos oxigénhiánnyal született. Sajnos azt, hogy pontosan hogyan alakult ki nála, nem tudjuk. A méhen belül valamilyen okból vérzés lépett fel, ami súlyos vérveszteséget és ebből következő oxigénhiányt eredményezett nála. A világra jöttekor az Apgar-értéke 2/6 volt – ami épphogy csak az élet szikráját jelentette. Kétszer újra kellett éleszteni, és sajnos agyvérzést is kapott. Innen indult Roli küzdelme, és talán pont ezért lett az, aki ma: kitartó, erős, és mindig talpon marad, bármekkora ütést is kap az élettől.

Ez nagyon komoly! Hogyan tudtátok erről a szintről „felépíteni” azt a srácot, aki ma Roli?

Nagy szerencsénk volt, mert pont akkor indult el itthon egy teljesen új, speciális amerikai eljárás, amit terápiás hipotermiának hívnak. Ennek lényege, hogy az újszülött testhőmérsékletét mesterségesen lehűtik körülbelül 33–34 Celsius fokra, és ezt a hőmérsékletet 72 órán keresztül tartják, majd lassan visszamelegítik normál szintre. Dr. Bodrogi Eszter ajánlotta nekünk ezt a terápiát, mert Roli állapota tényleg nagyon súlyos volt. A doktornő természetesen elmondta, hogy bár az eljárás nem garantál teljes gyógyulást, jelentősen csökkentheti a maradandó agykárosodás kockázatát. Nem volt kérdés, hogy belevágunk.

Felvettük a kapcsolatot a kezelő csoporttal, akik a terápiát végzik. Ezt követően Rolit heteken keresztül kezelték. Mindvégig szoros kapcsolatban álltunk velük, mindig azonnal értesítettek minket Roli állapotáról. Hamarosan nagyon jó híreket kaptunk: beindult a keringése, majd a vese, a máj és a többi belső szerv is elkezdett működni. Aztán eljött a nap, amikor megpróbálták levenni a lélegeztetőgépről, hogy kiderüljön, tud-e önállóan lélegezni – és tudott! Pár nap megfigyelés után hazaengedték, bár felkészítettek minket, hogy bár a szervei jól működnek, nagyon nehéz lesz vele az élet, valószínűleg lesznek értelmi és mozgáskorlátozottsággal járó problémák. A PIC-en (a Bókay utcában), a koraszülött osztályon mindent megtettek, amit csak tudtak. Nagyon nagy hálával tartozunk nekik. Komolyan el kellett gondolkodnunk, hogyan tudjuk majd megoldani ezeket a kihívásokat. De amikor párommal összenéztünk, egyből tudtuk: nincs mese, be kell állnunk a feladatba, és meg kell tenni mindent, ami csak lehetséges.

Vannak beszélgetések, amiket nem lehet pár bekezdésben összefoglalni… Pont ilyen volt ez az interjú is Schautek Gyuszival. Annyi érzelem, annyi történet született, hogy nem akartuk rövidíteni – hiszen az üzenet csak így lesz teljes.
Viszont így annyira hosszú lett, hogy úgy döntöttünk, két részben adjuk le.

Folytatás hamarosan…