A magyar WTF Taekwondo és Patakfalvy Miklós története

2. rész

Folytatjuk beszélgetésünket Patakfalvy Miklóssal, a magyar WTF Taekwondo tiszteletbeli vezetőjével és a szövetség megalapítójával, aki szinte a kezdetektől meghatározó alakja a hazai taekwondo közösségnek. Több évtizednyi sport- és szervezői tapasztalatával, kitartásával és bölcsességével nemcsak a magyar taekwondo fejlődését segítette elő, hanem személyes küzdelmeiben is tanúbizonyságot tett az igazi sportemberi szellemről — legyen szó nehézségekről, sérülésekről vagy éppen a kiváló orvosi támogatásról, amely segítette őt a folytatásban. Ezúttal mélyebbre ásunk a magyar WTF Taekwondo múltjába, az eddigi sikerek mögötti történetekbe, és természetesen a sportág jövőjének kihívásaiba is.

Nagyon eredményes versenyző voltál, illetve voltatok a csapattal. Minek vagy kinek köszönhető ez az eredményesség?

Több tényező is közrejátszott. 1981-ben megismerkedtem Toni Nobilóval, aki akkor nemcsak Európa, de talán a világ egyik legjobb edzőjének számított, és az akkori jugoszláv válogatott szakmai irányítója volt. Mivel Zágrábban éltek rokonaim, gyakran kimentem hozzájuk, és ilyenkor rendszeresen lejártam Toni edzéseire. Rengeteget köszönhetek neki: az a versenyzői szemlélet, az edzésmunka rendszere és minősége, amit tőle tanultam, tökéletesen kiegészült a Testnevelési Főiskolán szerzett elméleti tudásommal – edzéselmélet, pedagógia, pszichológia –, és ez nemcsak nekem, hanem az egész csapatnak hatalmas lökést adott.
Sikereinkben, nagyon fontos szerepe volt a csapatorvosunknak, dr. Babindák Elvirának is. Már a ’80-as évek közepén nem csupán a sérüléseink kezelésére figyelt, hanem arra is, hogy mentálisan felkészüljünk a küzdelmekre. Rendszeresen tartott nekünk autogén tréningeket, amelyek nagyban hozzájárultak a sikereinkhez. Szakmai kíváncsiságát jól mutatja, hogy amikor 1985-ben elkísért minket Észak-Koreai edzőtáborunkba, a mi edzéseink idején ő kórházakat látogatott, és tanulmányozta a távol-keleti gyógymódokat. Így ismerkedett meg, illetve mélyítette el tudását többek között az akupunktúrával, akupresszúrával, amelyek akkoriban még alig voltak ismertek Magyarországon, de nekünk sokszor „életmentő” segítséget jelentettek.

Emlékszem, az Európa-bajnokság előtti napon egy kellemetlen térdsérülést szenvedtem, és kérdésessé vált, hogy egyáltalán rajthoz állhatok-e. Babi elővette az akupunktúrás készletét, belém szúrt jó néhány tűt (túlzás nélkül, úgy kb. 100 db-ot), és másnap ennek köszönhetően nemcsak elindultam, hanem egyéniben 2 ezüst- és csapatban egy ezüst és egy bronzérmet nyertem. Ezen az EB-n, mint már korábban említettem, 19 érmet nyertünk, ami óriási siker volt. Talán csak a jugók nyertek nálunk többet nálunk. Egyéniben, csapatban, küzdelemben, formagyakorlatban és töréstechnikában is remekelt csapatunk.

Az időszak tele volt izgalmakkal...

Így igaz! 1987-ben született meg az első egyéni világbajnoki címünk küzdelemben: Engrich Mariann minden ellenfelét magabiztosan legyőzve állhatott a dobogó legfelső fokára. Én is döntőbe jutottam, de szoros pontozással alulmaradtam az amerikai–kínai Yang Sik Zeeb ellenében. Antal Laci bronzérmet szerzett 71 kg-osok között küzdelemben, míg a női csapat töréstechnikában lett harmadik. Szerintem, a döntőben akár aranyat is nyerhettek volna, de az egyik technikájukat szabálytalannak minősítették, így a koreai csapat nyerte versenyszámot. Nem voltunk szomorúak, de az arany azért szebben fénylett volna.
Mariann különleges bravúrt ért el: 1987-ben ő volt az egyetlen női világbajnokunk, megelőzve olyan sportágak kiválóságait, mint a vívás vagy a kajak-kenu. Ennek köszönhetően, a sportújságírók szavazatai alapján elnyerte az „Év női sportolója” címet – ilyen ritka csoda kevésszer adódik egy sportoló életében.
Ugyanebben az évben részt vettem a WAKO Európa-bajnokságon is, ahol küzdelemben, a 63 kg-ban aranyérmet nyertem, és Európa-bajnok lettem. Akkoriban gyakran indultunk más stílusok versenyein is, és Mariann, aki szintén kivívta hazai Kick-boksz válogatottságot, egy évvel később, 1988-ban Olaszországban szintén Európa-bajnok lett súlycsoporjában (53 kg).

A következő nagy eseményetek az 1988-as Budapesti Világbajnokság volt, amihez – ha jól tudom – nem fűződnek felhőtlen emlékeid.

Ez sajnos pályafutásom egyik legszomorúbb állomása volt. Egy kellemetlen sérülés – egy idegszakadás – miatt nem tudtam elindulni. Az utolsó pillanatig reménykedtem, hogy ha lábra tudok állni, akkor ott leszek a küzdőtéren. De egyszerűen lehetetlen volt, és az orvosunk nem engedett indulni. Utólag beláttam, igaza volt, nem volt szabad ilyen sérüléssel küzdőtérre állni.

Viszont a csapat így is jól szerepelt.

Így van, bár ekkorra már nem én voltam a keretedző, mert ’87 végén leköszöntem erről a tisztségről és válogatott versenyzőm, Antal Laci vette át a tisztséget. Engrich Mariann, Fábián Éva, Rajkai Andrea és Papírovnyik Mónika csapat küzdelemben világbajnok lett, és fiatal tehetségeink is remekeltek, például Fábián Évi, egyéni küzdelemben világbajnoki ezüstérmet nyert. Szóval a csapat továbbra is erős volt.

1988-ban jött Szöul és az olimpia.

Egy sportolónak az olimpia mindig óriási vonzerőt jelent. A nyitóünnepségen például kétezer (!) taekwondo-s tartott bemutatót. Aki ezt nem látta, el sem tudja képzelni, mekkora látvány volt. Hallottuk, hogy a taekwondo bemutató versenyszámként szerepel majd, ami azt jelentette, hogy ugyanúgy olimpiai érmeket osztanak, mint a többi sportágban, csak a pontversenybe nem számít bele. Már önmagában hatalmas öröm volt, hogy a mi sportágunk ott lehetett.

Ez az olimpia viszont már a WTF színeiben zajlott. Mikor és hogyan történt a váltás?

’82-ben volt szerencsém részt venni egy WTF-világbajnokságon Dél-Amerikában, Ecuadorban. Ez tulajdonképpen egy szerencsés fordulatnak köszönhető. A WTF elnöke, Dr. Kim Un-yong meghívta az ITF magyarországi elnökét, Harmat Lászlót a VB-re, de Laci az alapító nagymester, General Choi Hong Hi iránti lojalitásból nem akart részt venni az eseményen. Abban az évben a Harci Művészetek Össz-szövetségének elnöki posztját a kick-boxosok töltötték be, és amikor meghallották, hogy Laci nem megy, jelezték, hogy ők szívesen elmennének. Az akkori sportigazgató, Somogyi Géza bácsi viszont ragaszkodott hozzá, hogy legalább egy Taekwondós is jelen legyen. Mivel akkor, Lacival együtt csak négyen voltunk feketeövesek és Laci kivételével csak én beszéltem megfelelő szinten angolul, így rám esett a választás.
Óriási élmény volt maga Dél-Amerika, de természetesen a világbajnokság mindent vitt. Rá kellett döbbennem, hogy a WTF-taekwondo nagyon komoly küzdősport. Akkoriban itthon semmilyen kapcsolatunk nem volt a dél-koreaiakkal, így a WTF-fel sem. Az akkori politikai viszonyok között hazaérkezés után rögtön behívattak az OTSH-ba, és egyértelműen közölték: ha bárki megpróbálja Magyarországon elindítani a WTF-et, azt politikailag tönkreteszik. Ezt senki nem merte megkockáztatni.
Aztán ’89 elején felhívott Popper György, az Összövetség akkori főtitkára, és közölte, hogy hamarosan felvesszük a hivatalos diplomáciai kapcsolatokat Dél-Koreával. Ha úgy gondolom, hogy érdemes lenne a WTF-et elindítani Magyarországon, most itt a lehetőség. Gyurival közösen megfogalmaztunk egy levelet a koreai szövetségnek, amiben jeleztük, hogy készen állunk csatlakozni. A válasz gyorsan megérkezett: örömmel fogadták a megkeresésünket és a csatlakozási szándékunkat is.
Vettem egy nagy levegőt, és bejelentettem az ITF vezetésének, valamint Harmat Lászlónak, hogy ki szeretnék válni, és elindítani a WTF-taekwondót Magyarországon.

Lehet tudni, miért döntöttél a váltás mellett?

A legnagyobb szerepet az játszotta, hogy már akkor érezhető volt: a WTF idővel olimpiai alternatíva lehet. Ez még csak egy megérzés volt, de úgy éreztük, érdemes beleugrani az ismeretlenbe. A versenyzési lehetőségekben is nagyobb és komolyabb potenciált láttunk. Én ekkor már 36 éves voltam, nem versenyeztem, de Mariann és a többiek is, még fiatalok voltak, tele ambíciókkal, győzni akarással.

Mennyire volt nehéz átállni ITF-ről WTF-re? Az alap azért gondolom, ugyanaz volt…

Nehezebben ment, mint vártuk. Hiába volt Mariann kétszeres világbajnok, az új szabályok között neki sem jöttek könnyen az eredmények. Körülbelül egy év kellett ahhoz, hogy komolyabb nemzetközi versenyen ismét dobogóra álljon. Az első EB-bronzunk 1992-ben jött, szintén Mariann révén. Érdekes történet: a bírók – mindenki szerint – az ellenfelének, egy török lánynak kedveztek, akit akkor Európa egyik legjobbjának tartottak. Mariann azonban alaposan megdolgoztatta, de a pontozás végül 1 ponttal a török lányt hozta ki győztesnek. Ez annyira vitatható volt, hogy még az ETU vezetői is elismerték: sántít a dolog. Végül Mariann kapta meg a legjobb női versenyzőnek járó különdíjat, ami komoly elismerésnek számított. Ez egy vízválasztó pillanat volt, mert ettől kezdve szép lassan az utánpótlásban és a felnőtteknél is jöttek az eredmények.

Pár évvel később, 1995-ben csatlakoztak hozzátok a Salim testvérek.

Így van. Ők korábban Dánia színeiben fantasztikus eredményeket értek el. Józsi négyszeres Európa-bajnok, VB ezüstérmes volt, Gergő pedig Barcelonában, az Olimpiai Játékokon, ahol a Taekwondo bemutató versenyszám volt, súlycsoportjában aranyérmet nyert. Előtte, még 1991-ben, Athénben világbajnoki címet szerzett, a két évvel későbbi New Yorkban rendezett WTF VB-n pedig ezüstérmet nyert. A dánok természetesen nem fogadták kitörő örömmel, és hivatalosan el is tiltották őket a versenyzéstől. Nem volt egyszerű ügy, de Aján Tamás, a MOB akkori főtitkára és a MOB jogászai segítségével sikerült néhány nagyon jól megfogalmazott levelet elküldeni az ETU-nak, akik a következő ülésükön eltörölték a szankciót. 1995 közepétől már magyar színekben indulhattak, és hozták is az eredményeket: Gergő bronzérmes lett a világbajnokságon Manilában. Sajnos itt is közbeszólt a bírói döntés – az iráni versenyző, akit legyőzött, megóvta a meccset, és valamiért az óvást elfogadták, ellenóvásra nem volt lehetőség, így Gergő nem jutott döntőbe. De a nemzetközi élmezőnybe való beilleszkedés innentől egyre biztosabb lett.

Ezek szerint szép lassan sikerült bekerülnötök a világ élvonalába.

Igen, de nem volt egyszerű. A ranglétra legaljáról kezdtük, és lépésről lépésre küzdöttük fel magunkat.

Gondolom, ekkorra már nem „koreai néptáncként” szerepeltetek az itthoni nyilvántartásokban.

Természetesen nem. 1989-ben először önálló szakbizottság lettünk a Magyar Harci Művészetek Össz-szövetségén belül. 1990-ben jött az új egyesületi törvény, ami kimondta, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság által elismert sportágak önálló szakszövetséget alapíthatnak, ha megvannak a feltételek. Az egyik ilyen feltétel a megfelelő számú klub és egyesület volt – ez akkor még nem állt rendelkezésre. Gyorsan cselekedtem: a legjobb tanítványaimnak segítettem önálló egyesületet indítani, és így hamarosan megalapíthattuk a Magyar WTF Taekwondo Szövetséget.

Folytatjuk…

Az interjú első részét IDE kattintva olvashatjátok

(A cikkben látható fotókat Patakfalvy Miklós bocsátotta rendelkezésünkre)