A katonai hagyományőrök körében -különösen a török kor (16-17. Század) hagyományőrzőinek között- az elmúlt évtizedekben “gyökeret vert” egy hamis elképzelés arra vonatkozóan, hogy miként is nézhetett ki egy párbaj az általuk reprezentált történelmi időkben. Ezen elképzelés szerint a két párbajozó fél lovon, vagy gyalog „egy szál karddal (szablyával)” egymásnak esik és a viadal során nem is használnak egyéb fegyvert, hiszen ezt szigorúan tiltják a szokások. Azonban ez a gyakorlat majd csak a párbajkódexek megjelenése után terjed el, ami Magyarországon a 19. századra tehető.
A Rákóczi-szabadságharcot megelőző időkben zajló párbajok hiteltelen, hamis bemutatásának kialakulásában -a későbbi párbajkódexek szabályait alapul vevő elképzelések mellett- nagy szerepet játszottak a “kosztümös” történelmi filmek párbajjelenetei is, például a korábban már említett Koppányi aga testamentuma, vagy a lengyel Özönvíz (Potop; 1973-74) és a Tűzzel vassal (Ogniem i Mieczem; 1999) című művek. Emellett a teljes igazsághoz hozzátartozik az a tény is, hogy egy hadijáték keretein belül egész egyszerűen így a legegyszerűbb eljátszani például egy 16. Században lezajlott összecsapást.
Ha azonban megvizsgáljuk az írott történelmi forrásokat, egész más kép bontakozik ki előttünk. Ott van például Tinódi Lantos Sebestyén: Kapitány György bajviadala című éneke, melyben a következőket olvashatjuk: “[kopjatörés után] Viadalt ők hegyös tőrrel kezdének, / Nagy erős viadalt ők ott tevének, / György köszönheti az vakszerencsének,/ Egy seb esék ott jobb keze fejének. /Gyorsan aszt es ű kezéből elejté, /Meg az buzgánt ragadá, elővevé, / Azzal sokáig veré, megszédíé, / Végre aszt es ő kezéből elejté. / Nagy hamar szép hangyárát kiragadá, / Azzal es az terekkel igen víva, / Vitézi orcáján es nagy seb vala, / Orcáját, kezét vér béfolta vala.”. Másik példa Bezerédy Imre és Orsich Antal báró lovas párviadala (1707 március 1.). Bezerédy szablyája a küzdelem során kettétörik, ami könnyeb okozhatta volna vesztét, hiszen ellenfelének esze ágában nem lett volna megvárni, míg kap egy ép szablyát ellenfele a küzdelem “sportszerű” folytatásához. De a találékony Bezerédy végül a nyeregkápán lévő fokossal leüti Orsichot, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy párviadalokban olyan és annyi a fegyvert használtak, amire éppen lehetőségük volt. Mik voltak ezek az egyéb fegyverek? Ezek közül mutatok be néhányat.
Hegyestőr
“Viadalt ők hegyös tőrrel kezdének, Nagy erős viadalt ők ott tevének” – írja Tinódi. A hegyestőr egykezes, hosszú, vékony, merev pengéjű szúrásra, döfésre alkalmas kardféle. Tipikus lovasfegyver, a magyar huszárok elválaszthatatlan kelléke, melyet a 18. századig használtak. Egyes vélemények szerint nyugati minta átvétele, de eme fegyver kutatásának legnagyobb szaktekintélye, Kovács S. Tibor szerint a 15. századra magyar hadihelyzet sajátosságai hozták létre. Első ismert forrás Stiborci Stibor 15. századi sírköve. A 16. századtól már elterjedt huszárfegyverré vált (Gávai Lukács címereslevele -1540). A nyereg jobb oldalán hordták. Alkalmas volt a sodronying szemeinek átszúrására, ami jó használatot tett a török elleni harcokban. A fegyver hatékonyságát tükrözi, hogy a török lovas katonák, a szpáhik is átvették (például Hasszán bég hegyestőre 1530 k.), sőt lengyel és orosz területeken is használták. Korai változatai 1150 mm hosszúak, de a 18. Században használt darabok már elérték az 1700 mm hosszúságot is. A penge kialakítása lehetett négyélű (középen gerincéllel;) keskeny (négyzet alakú); rombusz alakú; később megjelent a háromélű változat is. Markolat az idők során változik, 16. sz első felében kidudorodik középen, keresztvasa, a penge felé hajlik, markolatgomb zárja. A16. század végétől szablyamarkolattal látják el, de a 17. század végétől előfordulnak spádémarkolatok is. A hegyestőr alkalmas volt a sodronying szemeinek átszúrására, illetve a vértek résein történő bedöfésre. A Tinódi idézetből is kiderül, a hegyestőr valamilyen szinten több kellett legyen egy kopja alternatívánál. Kovács S. szerint a szablya ellenében is sikeresen alkalmazták hossza miatt. Ez valószínű csak lovas egymásnak rontás esetén lehetett igaz, elhúzódó vívásban nem lehetett szerencsés szablya ellen, hiszen elsősorban szúrófegyver, amely olyan erejű vágásra, mint a szablya, illetve annak rafinált vívócseleihez hasonló virtusokra alkalmatlan. Védekezni sem lehet vele, hiszen egy erős vágás védésénél könnyen törik a penge, ezzel szemben a szablyával könnyen lehet hárítani a hegyestőrrel végrehajtott szúrást. Nyilvánvalóan a két fegyver különböző funkciót töltött be. Szúrásra-döfésre használt mivoltát igazolja, hogy Lázy János 1721-es címerképe alapján a hegyestőrt nem marokra foghatták, hanem a markolatot a mutató és középső ujj közé fogták és a tenyérben megtámasztották. Egy történelmi vívásban jártas ember számára nyilvánvaló, hogy így fogva ezt a fegyvert szablyával, vagy karddal könnyen ki lehet ütni használója kezéből. Egy 1721-ben megjelent francia hadtörténeti mű szerint a Franciaországban szolgáló magyar huszárok „szúráskor a ló fejére hajolnak és úgy használják azt az ellenség leszúrására, hogy a térdükhöz támasztják”.
Buzogányok
A buzogány az emberiség egyik legelső fegyvere, mely az ütőerőt hatványozottan felerősítő ütő és zúzófegyver. Már a rézkor folyamán létezik, eredete Belső-Ázsiába tehető. Európába nomád- és bizánci közvetítés került. Első ismert Európából származó történelmi forrás az 1070-es években készült Bayeux-i szőnyeg. Munkácsy Mihály Honfoglalás című festményén, a Hősök terén lévő Milleniumi Emlékművön honfoglaló eleink fegyveri közt láthatunk buzogányt is. Azonban ezzel -és a közhiedelemmel- ellentétben a honfoglaló magyaroknak nem volt ilyen fegyverük(!) Magyarországon legkorábban a 13. században, a kunok betelepítésével jelenik meg, majd válik tömegesen használt fegyverré. Kovács László régész professzor felosztása szerint a Nemzeti Múzeum 11-14. századi buzogány lelet anyaga öt csoportra osztható: négytüskés; levágott sarkú, kocka alakú; négytüskés dudoros; tizenkéttüskés és gömb, vagy hordó alakú típusokra. A Képes Krónika címlapján az egyik magyar úr tollas buzogányt tart a kezében, melyen négyszögletes tollak alkotják az ütő-zúzó felületet. A 14. század folyamán a tollak homorú háromszög formává alakulnak, megvastagodnak, kiszélesednek számuk 6-14 között változik.
A 15-16. Század fordulóján kialakult magyar buzogány alakjáról a Miksa császár életét bemutató mű a Weisskunig alapján alkothatunk képet. Egy mulatságon Miksa császár álarcos magyar nagyurakat vezet, akinek hüvelyben lévő szablya lóg az oldalukon és a kezükben, vagy a vállukra vetve tollas buzogányt látunk, melyeken a tollak egyenes élűek és szabályos háromszög alakúak (Nyugaton az ekkor még homorú élű és cikornyás formájú buzogányokat használtak). A török elleni harcok hatására a 16. század második felében kialakul a gerezdes buzogány. Ahogy Kalmár János a kultikus alapművének számító, Régi magyar fegyverek című művében írja: „A török gömb, vagy körte alakú buzogányfejek, mint újszerű formák erősen hatnak tollas buzogányaink további alakulására: és a háromszögletű tollak sarkai fokozatosan legömbölyödnek, s eltűnnek a használatból. A buzogányfej előbb körte alakúvá, majd gömb alakúvá formálódik. Ezt a fajtát gerezdes buzogánynak nevezzük.” A gerezdek száma 6-18 között változik, az idők során sűrűbbek lesznek és a gerezdek közötti hézagok egyre inkább eltűnnek, végül a buzogány feje gömbbé (vagy hagymafej formává) olvad össze. A 16. század során a tollas- és a gerezdes buzogányok egymás mellett élnek, de a gerezdes fokozatosan kiszorította a tollas buzogányt. Azonban a századforduló körül a buzogány kiszorul, helyébe a csákány, csákányfokos kerül. A 17. században díszfegyverekké váltak, elsősorban hadvezéri jelképek. Erdélyi fejedelmi méltóság is, melyben némi párhuzamot fedezhetünk fel a középkori királyok jogarával.
A buzogány ütő- zúzó fegyver, ami az ütés erejét hatványozza. A vért, a láncing és lánckesztyű sem nagyon véd ellene, hiszen az ütés erejét nem fogja fel teljesen és törhet alatta a csont. A pajzs tartó kéz is belesajog egy-egy csapás védelmébe, mely gyengítheti a harc során a buzogányt használó harcos ellenfelét. Sisak nélküli fejre mért ütés halálos, sisakban is könnyen az lehet. Testre mért ütésnél is lehet halálos, vagy a váll és a kar csontjait, a bordákat szilánkosra törheti. Döfni is lehet vele fejre, testre (mellkas, has, ágyék). Láb támadásra (comb, térd) 50-60 cm, vagy hosszabb nyél esetén használható.
Fő fegyverként is használható magában vagy pajzzsal. Kaptány György bajviadalában olvashatjuk egy hosszan elhúzódó vívást folytatnak vele. A buzogány mellék fegyverként is használható, például szablyával. Hidán Csaba vívóbemutatóin sokszor demonstrálta, amikor szablyával támad és egyidejűleg a másik kezében tartott buzogánnyal az ellenfél szablyájával/kardjával védő kezére sújt. A másik iskolagyakorlat, hogy szablyával véd egy vágást és a támadó kezére sújt a buzogánnyal. De harc közben is hasznos dolgokat lehet vele művelni, például ha a kard-, vagy szablya „beleragad” ellenfelébe jól jöhet a mellékfegyverként használt buzogány, befejezni a harcot.
Hamvai-Kovács Gábor
