Indonézia szívében, Sulawesi szigetén él a Toraják (Toraja) népcsoport, amely a 20. század elejéig a külvilágtól teljesen elzárva élt, csak a szomszédos bugi néppel tartották a kapcsolatot. Halálhoz való viszonyuk egészen eltér az európai szokásoktól: számukra a temetés nem gyász, hanem az élet legnagyobb ünnepe – egy olyan szertartás, ahol a közösség, a hit és az ősi hagyományok találkoznak. A toraják világa egyszerre megrázó és lenyűgöző: itt a halott nem távozik el azonnal, hanem hosszú ideig a család része marad. Ismerjük meg kicsit jobban őket!
A toraják Celebesz belső és nyugati területein élnek – nevük jelentése is: „a belső területek lakói”. Torajaföld központja a 26 000 lakosú Rantepao, amely Celebesz székhelyétől, Makassartól körülbelül 300 km-re fekszik. Égető-talajváltó gazdálkodást folytatnak: a felégetett őserdő helyén rizst és kukoricát termesztenek, emellett vízibivalyt és sertést tenyésztenek. A növénytermesztést halászattal és vadászattal egészítik ki. Hagyományos házaik, a tongkonan, jellegzetes tetőszerkezetükről ismertek: a tető mindkét oldalon a falakon messze felfelé ível, bivalyszarvhoz hasonló formát öltve.
A toraják kultúrájában a halál nem vég, hanem átmenet egy másik létformába. Amikor valaki meghal, a család nem tekinti őt azonnal „elhunyt”-nak, hanem „betegnek”, aki még velük marad. A testet gondosan bebalzsamozzák, és akár évekig a házban őrzik, mintha a családtag továbbra is köztük élne. Az egyes csoportok szokásai eltérőek: vannak, akik ideiglenes helyre teszik a halottakat, megvárják, míg a hús leválik a csontról, majd a csontokat külön helyen őrzik. Mások a holttesteket e célra emelt építmények tetején helyezik el. Számukra a halál nem elválás szeretteiktől, hanem újfajta kapcsolat a családtagok között. Hitük szerint az elhunyt makula, azaz „beteg ember”, lelke pedig még a testében marad. Az elmúlást az élet alapvető részének tekintik, a családtagok pedig ételt visznek a formaldehiddel tartósított holttestnek, beszélgetnek vele, kikérik a véleményét.
A valódi temetés sokszor csak évekkel a halál után történik, amíg a család anyagi javakat gyűjt, mert a szertartás rendkívül költséges. A temetés napján az esemény nem szomorú, hanem ünnepi hangulatú: a falut és a rokonságot hatalmas lakoma, táncok, harci rituálék és állatáldozatok várják. A bivalyáldozat különösen fontos, mert a toraják hite szerint a bivaly lelke kíséri át az elhunytat a túlvilágra.
Egy torajai temetés nem csupán a család ügye, hanem egész közösségi esemény. A rokonság, a szomszédok, sőt sokszor a távolabbi falvak lakói is részt vesznek benne. A szertartás napjaiban újra megerősödnek a társadalmi kötelékek: mindenki ad, mindenki részt vállal. A halott családjának tekintélyétől függően akár többszáz vízibivalyt is levágnak, de legalább 24-et mindenkinek illik feláldozni. Levágásuk előtt a bivalyokkal gyakran viadalt rendeznek, ám ezeken az alkalmakon tilos a fogadás. Az állatokat a család és az összegyűlő rokonok ajánlják fel a vendégsereg ellátására. A gyászoló család pontos kimutatást kap arról, melyik rokontól mekkora értékű ajándékot kapott, mert fordított esetben ezt viszonozni kell; ha valaki erre nem képes, az adósság terhe gyermekeire, unokáira száll. A koporsót díszes faemelvény alatt, zenével és tánccal kísérve viszik végig az utcákon. Gazdagabb, magasabb rangú toraják temetésekor akár többszáz motorból és autóból álló temetési menet indul a városban.
A toraják hagyományai között talán a legkülönlegesebb a Ma’nene, az „ősök megtisztítása”. Ezen az ünnepen a családtagok kiemelik a sírból az elhunytakat, megtisztítják, új ruhába öltöztetik őket, majd „hazaviszik” a faluba egy rövid időre. A halott ekkor ismét a közösség része, mintha csak visszatért volna látogatóba.
A toraják kultúrája egyszerre idegen és lenyűgöző. A halál számukra nem lezárás, hanem kapcsolat az ősökkel, amely sosem szakad meg. A szertartások mögött ott húzódik a közösség összetartása, a természethez és a spiritualitáshoz való mély kötődés – egy olyan világlátás, amelyből mi is sokat tanulhatunk.
Sulawesi torajái megmutatják, hogy a halálhoz való viszony nem univerzális, hanem kulturális kérdés. Számukra az elmúlás nem fájdalom, hanem ünnep, a közösség és a hit megerősödésének ideje. Egy olyan szokásvilág ez, amely egyszerre meghökkentő és emberközeli, és rávilágít arra, hogy az élet és a halál sokkal szorosabban összefonódik, mint gondolnánk.
Forrás: wkipedia és internet
Tetszett az írás?
Egy kattintás Neked, hatalmas segítség nekünk!
Oszd meg, hogy másokhoz is eljusson, és támogasd a katanamagazin.hu-t!
