Második rész: az ókor végétől a XIX. századig

2. rész

Az V. és X. század között, különösen a kínai harcművészetek és a kínai civilizáció egyik aranykorának számító Tang-dinasztia (Kr.u. 618-907) idején, különböző harcművészeti iskolák alakultak Kínában, és mindegyik más filozófiai és vallási alapokra épített. A harcművészetek filozófiája meghatározta a gyakorlást, a taoizmus alapelveire támaszkodó iskolák hangsúlyozták a belső harmóniát, míg a döntően buddhista hatás alatt álló iskolák a testmozgás, a meditáció és a spiritualitás összhangjára helyezték a hangsúlyt. Mondhatjuk, hogy a kínai harcművészetek a legnagyobb virágzásukat talán ebben az időszakban élték. Ekkor alakultak ki olyan harcművészeti stílusok, amelyek máig is meghatározzák a kínai harcművészetek tanítását. A Tang-dinasztia alatt a harcművészetek már nem egyszerűen katonai alkalmazásra, hanem szórakoztató és szellemi célú tevékenységként is elterjedtek a társadalomban. A hadseregek számára fontos szerepet kaptak a harcművészeti képzések. A harcosok nem pusztán kardforgatást, hanem különböző harci formációkat is tanultak, amelyek a csatatéren való mozgékonyságot és gyors reakciókat segítették elő, de az individuális harcművészeti tudás, ismeret magas szintje, amely nem feltétlenül a csapatokban mozgó katona ismereteit jelentette, ekkor már elfogadott jelenség volt.

Ezen időszak alatt a buddhista Shaolin mellett egy másik harcművészeti iskola is különösen kiemelkedővé vált: a Wudang-hegységből ismert Wudang ököl. Az itt kialakult stílusok a taoizmus filozófiáját és a belső erős gyakorlatokat kombinálták a fizikai kivitelezéssel, így jellemzően belső stílusok tartoznak a Wudanghoz, nem meglepő tehát, hogy a tai chi, a xingji és a bagua/pakua (nyolc szimbólum/trigram jel) is a Wudang iskolához köthető. A Wudang harcművészetekben az erő és a mozgás nem kizárólag külsőleg, hanem nagyon erőteljesen belsőleg is harmonizálódik, és ez a belső erő hangsúlyozása a középkori Kína egyik legnagyobb hozzájárulása volt a harcművészeti tudáshoz és gyakorláshoz.

A Szung-dinasztia (960–1279) és a Jüan-dinasztia (1271–1368) idején a harcművészetek tovább fejlődtek, harci jelentőségük mellett kulturális és szórakoztató szerepük tovább nőtt. A Szung-dinasztia alatt a különböző harcművészeti iskolák és a hadsereg közötti kötelék szorosabbra fonódott, a harcművészetek oktatása pedig egyre inkább a társadalom mindennapi életének részévé vált, így nem csupán az egyén és a társadalom, de a politikai hatalom számára is fontos hatalmi eszközt jelentett, ez pedig rányomta a bélyegét a későbbi időszakokra. A Csing-dinasztia (1644-1912) idejére eljutottunk odáig, hogy a Shaolin kolostorok vezetői politikailag állást foglaltak és rejtegették a Ming-dinasztia híveit. Ez odáig fajult, hogy végül a Csing-dinasztia katonai vezetői kémeket küldtek a kolostorokba, hogy azok magas szintre eljutva a maguk számára megszerezzék a tudást, miközben előkészítették a terepet a Shaolin megdöntéséhez, amely végül a nevezetes templomrombolásban csúcsosodott ki, amikor a mandzsu Csing-dinasztia hadserege lerohanta és elpusztította a templomot. A rombolásról az évszámok eltérőek, de a templomot többször is érte pusztítás a XVII. század közepétől. Több szerzetes és tanító, gyakorló megmenekült, ők tovább vitték a Shaolin tudását és hagyományait, sokszor titokban, de olyanok is akadtak, akik a Shaolinban megszerzett tudásukkal új stílust hoztak létre, részben az áruló, de magas szintre jutott kémek ellen, akik kitanulták a Shaolin stílusok jellemzőit és elsajátították azokat igen magas szinten.

Az egyik új iskola, amely feltehetően a Csing-dinasztia idején fejlődött ki, a déli eredetű Wing Chun kung-fu volt. Alapítója a legismertebb legenda szerint az egykori Shaolin apáca, Ng Mui lehetett, aki a hagyomány szerint egyike annak az öt mesternek, akiknek sikerült elmenekülnie a buddhista filozófia és a kung-fu egyik fellegvárának számító templom lerombolásakor. Ng Mui (avagy Wu Mei) állítólag rendkívül sokoldalú harcos és bölcs tanító volt, akinek a tudása nem csupán a Shaolin stílusaira korlátozódott, így amikor látott egy kígyót és egy darut küzdeni, könnyedén lemodellezte a két állat párharcából tanultakat, majd ötvözte a megfigyeléseit saját tudásával, így létrejött egy új módszer. A stílus a nevét mégsem róla, hanem az ő egyik tanítványáról, Yim Wing-chun-ról kapta. A történetet úgy mesélik, hogy a hölgy szerelmes lett egy férfiba, akihez végül hozzá is ment, de előbb meg kellett valahogy szabadulnia egy erőszakos udvarlótól, aki járatos volt a kung-fu-ban. Végül legyőzte azzal a technikával, amit a Shaolin apácától, Ng Mui-tól tanult, majd később megtanította a módszert férjének, aki a stílust róla nevezte el, majd ő is tovább adta másoknak. Ma is népszerű harcművészet, amit először Ip Man/Yip Man nagymester osztott meg a nagyobb közönséggel a XX. században, és aki nem kisebb személy tanítója volt, mint Bruce Lee, aki maga is számos mozdulatot alkalmazott ebből az irányzatból filmjeiben és saját iskolája kialakításakor, bár erről bővebben majd a későbbiekben ejtünk szót.
Egy másik neves stílus, ami a korszakhoz köthető, a Hung Gar, amely szintén a modern kínai harcművészetek részévé vált, és amelynek gyökereit szintén a Shaolinhoz lehet visszavezetni, egyesek szerint éppen Ng Mui vonalán keresztül. Valójában a Wing Chuntól eléggé különbözik abban, hogy míg a Wing Chun robbanékony, rövid, gyors támadásokat alkalmaz, belharcra törekszik, domináns szerepet játszik a mozgásában a kígyó és a daru technikáinak keveréke, nem az erő dominálja, addig a Hung Gar a tigris és a sárkány stílusok keverékét használja fel újszerű módon, így a stabilitás, az erő és a folyékonyság jellemzi.

Jól láthatjuk tehát, hogy a középkori kínai harcművészetek és a belőlük kifejlődött későbbi stílusok gyakorlása szoros kapcsolatban állt a filozófiával és a vallással, különösen a taoizmussal és a buddhizmussal, amit átörökítettek a modernebb irányzatokba is. A harcművészetek filozófiai alapjait a taoista elvek, mint az egyensúly, a harmónia és az energiaáramlás alkották, amelyek a Qi (csí, vagyis életerő, vitális energia) mozgásán alapulnak. A kínai harcművészetek, különösen a belső stílusok, mint a tai chi és a bagua, a taoista filozófiával való szoros kapcsolatot tükrözik, ahol az erő és a mozgás nemcsak fizikailag, hanem belsőleg is harmóniában kell, hogy legyenek.

Folytatjuk