Soós László judo és jiu jitsu mester mögött nem akármilyen életút áll. Gyermekkora nélkülözései, bányászévek embert próbáló tapasztalatai és a sportban megtalált útja egyaránt formálták őt. Edzőként szigorú volt, de következetes, tanítványait nemcsak a tatamin, hanem az életben is igyekezett útravalóval ellátni. A judo és a jitsu számára nem csupán sport, hanem életút, amelyet szívvel-lélekkel követett, és amelyből ma is erőt merít. Interjúnkban egy olyan mestert ismerhetünk meg, aki számára a tradíció, az elmélet és az etikett éppolyan fontos, mint a technika, és aki mindezt ma is örömmel adja tovább.

Kedves Mester! Első kérdésként: hogy vagy mostanában?

– Köszönöm a kérdést, a körülményekhez képest egészen jól. Sajnos kialakult nálam az asztma, vélhetően a bányászéveim miatt. A kompresszor által a bányába nyomott levegő olajszemcséket is tartalmazott, ami bizony nem volt túl egészséges. De ezt leszámítva, panaszra nincs okom.

Csak bemelegítésként: kérlek, mesélj egy kicsit a gyerekkorodról! Milyen volt a kis Lacika?

– Túl sok szépet nem tudok mondani erről az időszakról. Békés megyében nőttem fel, Tótkomlós és Kaszaper között, egy kis tanyán. Mi magunk is nagyon mélyen voltunk, nagy szegénységben éltünk. Négyéves voltam, az öcsém kettő, amikor édesanyánk otthagyott bennünket. Apám újra nősült, és egyre kevésbé – sőt, inkább egyáltalán nem – foglalkozott velünk. Miután megszületett az új feleségétől a gyermeke, szinte minden kapcsolat megszakadt köztünk. Éltünk, ahogy tudtunk. Még amikor 1963-ban elvégeztem a nyolcadik osztályt, a ballagásomra sem jöttek el.
Egy ócskapiacon vett, viseltes, koszos öltöny volt rajtam, és a szomszédasszony cipőjét kellett kölcsönkérnem. Így indultam el az élet útján.
Persze mi sem voltunk áldott jó gyerekek – sőt, elég rosszak voltunk, pláne én, hiszen minden csínyben benne voltam. De ettől függetlenül, szerintem nem ezt érdemeltük. Figyelmet, szeretetet egyáltalán nem kaptunk, még apánktól sem. Például soha nem kérdezte meg: „Kisfiam, mi újság az iskolában? Kell segíteni valamiben?” Egyszerűen csak kiadta, mit kell csinálni, és ha nem csináltuk, jött a nyakon verés.
Képzeld csak el: szabadkéményes konyhánk volt, oda be volt téve egy ágy, azon aludtunk ketten az öcsémmel. Hajnali négykor kellett kelni, ellátni az állatokat – mert voltak bőven –, és csak azután mehettem iskolába. Onnan délután egy-kettő körül értem haza, de nem ehettem, mert rögtön akadt valami munka, például favágás, aztán ismét jött az állatok etetése. Este, ha jutott, ettem, ha nem, akkor korgó gyomorral feküdtem le. Nyolcadikos koromban mindössze 38 kiló voltam!
A nyarat viszont szerettük, mert amikor az iskolából hazafelé mentem, az út mentén rengeteg gyümölcsfa állt. Azokról jól belaktam az érett gyümölcsökkel. Főtt étel azonban csak nagyon ritkán jutott.

Húúú! Ez kemény lehetett! Mai ésszel talán fel sem tudjuk fogni ezt a mértékű nélkülözést.

Kemény volt, de mindezek ellenére túléltük, meg tudtam csinálni, itt vagyok.

Hogyan alakult az életed az általános iskola után?

– Amikor elvégeztem az iskolát, apám elé álltam, és azt mondtam: nekem ebből elég volt, elmegyek. Nem tartott vissza, egyetlen szóval sem. Csak annyit mondott: „Menj, ahová akarsz!” Mit mondjak, nagyon rosszul esett, de nem volt mit tenni. Egy évig a nagymamámnál maradtam.
Közben 1964-ben jött egy isteni sugallat – egy villanyoszlopra ragasztott plakát formájában: „Fiatalok! Gyertek vájártanulónak!”
Szeptember elsején ott álltam a felvételin, tele reménnyel. Szinte azonnal elutasítottak, mert a 38 kilós testsúlyommal fejletlennek minősítettek. Sírva mondtam az orvosnak, hogy vegyenek fel, mert nem tudok haza menni, sőt haza sincs igazán, és pénzem sincs. A nővér megláthatott bennem valamit, mert röviden beszélt az orvossal, és végül mégis felvettek vájártanulónak az oroszlányi szénbányához. A tanulás, a munka, de főleg a rendszeres étkezés gyorsan megtette a hatását: 2-3 év múlva már 58 kiló voltam. Mondjuk ettem is rendesen – például tejbegrízből esténként nyolc adagot is be tudtam nyomni, amikor visszaértünk a szállásra. És ekkor kerültem kapcsolatba a sporttal is.

Kezd egyre izgalmasabb lenni a történeted! Hogyan zajlott ez a találkozás?

– Ezt is a vájáriskolának köszönhetem, ahol több sportág közül lehetett választani: ökölvívás, birkózás és judo közül. Az ökölvívást választottam, és annyira jól ment, hogy még versenyre is elvittek. Nem kell nagy országos bajnokságra gondolni, inkább egy egyszerű régiók közötti megmérettetésre, valahol a Dunántúlon. Az edzőm elégedett lehetett velem, mert felajánlotta, hogy maradjak Oroszlányban: kapnék egy fix, nem túl nehéz állást, és mellette edzhetnék, versenyezhetnék is. Lehet, hogy hibát követtem el, de nem vállaltam el. Részben azért, mert Pécsre akartam menni. Végül Pécs helyett Sarkad lett, de ott sem maradtam sokáig. Egy barátom szólt, hogy Pesten, a metróépítésnél felvétel van. Jól hangzott, így 1967. szeptember elsejétől egészen 1989-ig a metrónál dolgoztam. Az első munkaterületem a Kossuth Lajos tér volt.

Ott a Duna alatt is dolgoztatok. Úgy tudom, volt egy nagyon komoly kalandod a vízzel. Esetleg az is akkor történt?

– Nem, az jóval később, 1986-ban, Mányon esett meg. Röviden annyit érdemes tudni, hogy ott volt egy karsztvíz-medence, amely függőlegesen 250 méter mélyen húzódott, és a tatai tavat táplálta, ami akkor a kiszáradás szélére került. Amikor kiderítették ennek az okát, fény derült rá, hogy ezt a vízmedencét a bánya bontotta meg. A megoldás érdekében elárasztották a mányi bányát.
A víz mennyisége elképesztő volt: percenként 16 köbméter áramlott be a bányába, az „1-es átmérőjű” szivattyúhoz csillag alakban csatlakozó tárnákon keresztül. Olyan gyorsan jött, hogy szinte felfoghatatlan. Mi bent voltunk, amikor felhangzott a kiabálás: „Mindenki meneküljön!” De már nem volt idő kijutni, így pillanatok alatt kellett megoldást találnunk. Felmásztam egy szellőzőcsőre, és bíztam a szerencsében. A cső több mint fele már víz alatt volt, amikor a víz másik utat talált magának, és apadni kezdett. Végül egy gumiszalagon fekve jutottunk ki a felszínre – ami önmagában is veszélyes volt, hiszen a görgősor könnyen megsebezhette volna az embert. Szerencsére mindannyian kimenekültünk, de belegondolni is szörnyű, mi történt volna, ha a víz nem talál másik utat.

Nagyon kemény helyzet volt! Valóban szerencsések voltatok. Az ökölvívásról már esett szó, de hogyan jött a judo és a jiu-jitsu?

– Említettem, hogy a vájáriskolában kipróbáltam az ökölvívást, a birkózást és a judót is. A birkózás valamiért nem fogott meg, de a judo annál inkább. Egy ideig párhuzamosan jártam ökölvívó és judoedzésekre. Aztán amikor Pestre kerültem, kimaradt egy időre a sport az életemből. Tudod, egy húszéves srácnak akkoriban sokkal „fontosabb” dolgok is voltak: lányok, bulik, szórakozás.
Később, egyik kollégám mesélte, hogy judózik a Honvédban és a Spariban. Addig beszélgettünk róla, míg újra kedvet kaptam, és lementem vele néha edzésre – igaz, még nem rendszeresen. Pár évvel később, amikor az Árpád hídnál dolgoztam, megláttam egy könyvet: Kelemen István – Hídvégi Attila: „Jiu-jitsu”. Azonnal felkeltette az érdeklődésemet, pedig addig nem is tudtam, pontosan mi az a jiu-jitsu.
Hazafelé a Déli pályaudvarnál láttam egy plakátot is: a Csaba utcai iskolában jiu-jitsu edzések indultak Trecsek Nándor vezetésével. Úgy gondoltam, ha már kétszer is szembejött velem a jitsu, akkor talán jele ez annak, hogy ki kell próbálnom. Harminckét éves voltam ekkor, már nem a legfiatalabbak közé tartoztam, de az erőnlétem és az állóképességem jó volt. Az első edzést szinte pihenés nélkül végig csináltam, a többiek csak néztek, mennyire bírom. Ráadásul sem állóharcban (ökölvívás), sem földön (judo) nem volt ellenfelem. Gyorsan befogadott a csapat. Nagyon megtetszett a jiu-jitsu, és hamar kitűztem magam elé a célt: megszerezni a dan fokozatot. Végül tizenegy évvel később, 1992-ben sikeres mestervizsgát tettem jitsu-ból, majd egy évre rá judo-ból is megszereztem a fekete övet – ráadásul a judo hazai atyja, Galla Feri bácsi előtt vizsgázva. Ez különösen nagy megtiszteltetés volt számomra, mert az ő jelenlétében sikeresen vizsgázni olyan érzés volt, mintha a teljes eddigi utamra pecsétet kaptam volna. Ez nem csupán egy fokozatot jelentett, hanem egy élet munkájának, kitartásának és hitének az elismerését.

Ha jól tudom, edzői végzettséggel is rendelkezel.

– Így igaz. 1986-ban sikerült egy porckorongsérülést beszereznem, amit műteni kellett, emiatt kicsit visszább kellett vennem az edzésekből. Ekkor jött a lehetőség, és jelentkeztem a TF-re az edzőire. Frissen végzett judoedzőként többek között Békásmegyeren is tanítottam judo-t, majd 1996-ban megalapítottuk a Rákoshegyi Judo Klubot. Ott 32 gyermektanítványom volt különböző súlycsoportban. B-kategóriás versenyeken szép eredményeket értünk el. Volt néhány próbálkozásunk A-kategóriában is, de esélyünk sem volt, hiszen heti 2-3 edzés nem érhet fel a mindennapos felkészüléssel. Nem sokkal később elkezdtem jitsut is oktatni: a másfél órás edzés utolsó fél órájában mindig jutott rá idő.

Akkor jól jártak, akik hozzád jártak. Milyen edzőnek tartottak?

– Szerintem szerettek, bár sokan talán túlzottan keménynek könyveltek el, mert következetes voltam, és megköveteltem a rendet, a fegyelmet és a tiszteletet. Nálam az edzésen nem volt lazaság. Sokszor elmondtam: a dojo-ban „kín–szenvedés–gyötrelem” van, de azon kívül „barátság–becsület–bizalom”. Ezt nemcsak betartattam, hanem magam is betartottam. A gyerekek szigorúnak tartottak, de elfogadták, amit mondtam.
Az biztos, hogy amikor lementem az edzésre, teljesen rá tudtam hangolódni. Abban a két órában csak ott voltam, és engem teljesen kikapcsolt az edzés. Ez így van a mai napig.

Ez az interjú első része volt Soós László mesterrel – mert az ő útja még nem ért véget. A folytatásban szó lesz a tanításról, a mesterszemléletről és azokról az értékekről, amelyek ma is példát mutatnak.
Érdemes lesz velünk maradni, mert a tudás útja folytatódik!”

Folytatjuk…