avagy amikor a meghajlás már csak egy mozdulat, nem jelentés

Valaha – és nem is túl régen – a dojo küszöbének átlépése szent pillanat volt. A meghajlás nem csupán udvariasságot, hanem alázatot, figyelmet és belső tisztaságot jelentett. Ma, amikor a harcművészet egyre inkább sporttá, az edzőterem pedig szolgáltatássá válik, lassan eltűnik valami, amit nem lehet pontozni, mérni vagy tanítani – a tisztelet.

A régi mesterek számára a tisztelet nem volt külön leckékbe rendezett téma. Nem beszéltek róla – megélték.
A cipő levétele, a csend az edzés elején, a meghajlás a társ felé – mind egy közös értékrendet képviselt: hálát a tanításért, alázatot a tudás iránt, és felelősséget önmagunkért.
Napjainkban viszont sajnos egyre gyakrabban látni, hogy a tanítvány a telefonját nyomkodja, mielőtt a tatamira lép, hogy a meghajlás rutinná válik, nem tudatos gesztussá. Mintha a tanárból lassan ‘szolgáltató’, a tanítványból pedig ‘ügyfél’ válna.

A közösségi média, a rivalizálás, az azonnali siker utáni vágy – mind torzítják a harcos útját. Sokan a harcművészetben is csak azt keresik, ami jól látszik: az erőt, a látványt, a győzelmet.
Pedig a harcművészet lényege sosem a győzelem volt, hanem az út. Az út, amely megtanít rá, hogy a másik emberben – még az ellenfélben is – önmagunk tükörképét lássuk.
A tisztelet hiánya tehát nemcsak a viselkedésben, hanem a gondolkodásban is megmutatkozik. Amikor valaki nem hallgatja meg az edzőjét, nem fogadja el a kritikát, vagy lenézi a kezdőt, valójában saját fejlődésének állít falat.

A tisztelet nem azt jelenti, hogy mindig hajlongunk vagy némán elfogadunk mindent. Sokkal inkább azt, hogy érzékenyek vagyunk arra, mi történik körülöttünk. Tiszteljük az időt, amit mások ránk szánnak, tiszteljük az eszközöket, amikkel dolgozunk. És tiszteljük saját testünket is, mert az a gyakorlás temploma. Aki valóban tisztel, az nem azért edz keményen, hogy bizonyítson, hanem mert tudja: minden mozdulatban benne van a mester szelleme, és a múlt illetve a jövő harcosaié is.

De van egy jó hírem! A tisztelet nem tűnt el – csak halkabb lett. Könnyen visszahozható, mert minden dojo-ban, minden edzésen ott lapul a lehetőség, hogy újraélesszük. Egy tudatos meghajlással, egy őszinte köszönettel, egy figyelmes hallgatással, odafigyeléssel és kellő alázattal.
Mert a harcművészet nem csupán ütésekről és rúgásokról szól, hanem arról is, hogyan bánunk egymással – és önmagunkkal.

A tisztelet nem gesztus, hanem tükör. A tisztelet ott kezdődik, ahol a zaj elhallgat, és az ember szembenéz önmagával.

Aki tud csendben, valódi alázattal meghajolni, az már érti, mi a harcművészet valódi természete.
De aki elveszíti a tiszteletet, az elveszíti az utat is.
Mert harcos csak az lehet, aki tudja: az erő nem a győzelemben rejlik, hanem abban, hogyan bánik a világgal, amikor éppen győz.

Tetszett az írás?
Egy kattintás Neked, hatalmas segítség nekünk!
Oszd meg, hogy másokhoz is eljusson, és támogasd a katanamagazin.hu-t!