Az interjú első részében a kezdetekről és a judo világába vezető útról beszélgettünk Soós László mesterrel. Most kicsit más irányt veszünk: az elmélet, az oktatás és a hagyományok kerülnek fókuszba. Szó lesz a tudás megőrzéséről, a dojo etikett fontosságáról – és arról is, hogy milyen házi feladatot kaptak régen a tanítványok, vagy milyen különleges hobbinak hódol a mester, ha épp nem a tatamin van. Folytassuk a beszélgetést ott, ahol abbahagytuk!

Hogy alakult a jitsu vonal az életedben? Ha jól tudom, nem is olyan régen vizsgáztál.

– Köszönöm a kérdést, valóban néhány évvel ezelőtt levizsgáztam a 3. dan fokozatra, és jelenleg az Attila úton található Budo Akadémiához tartozom, melyet shihan Kovács Károly, 6. danos mester vezet. Karcsival nagyon régóta ismerjük egymást. Mivel 15 év korkülönbség van köztünk, teljesen másként látjuk az oktatási lehetőségeket. Szerintem ez nagyon jó a tanítványok számára, mert az „új” iskola mellett az úgynevezett „old school” módszereket is megismerhetik.

Ezek szerint te a régi, mondjuk úgy, tradicionális vonalat részesíted előnyben az oktatás során.

– Abszolút. Mindig szerettem tanulni, és fontos számomra, hogy továbbadjam mindazt, amit én kaptam a mestereimtől. Például a technika tanítása mellett nagy hangsúlyt fektetek az elméleti képzésre is. Volt olyan jitsu vizsga, amelyre meghívást kaptam vizsgáztató mesterként. Első dan fokozatra vizsgáztak néhányan, és már a technikák bemutatásánál feltűnt, mennyire gyorsan „ledarálták” azokat. Így nem lehetett részleteiben látni a pontos kivitelezést. Hiányoltam a földharc technikákat is a vizsgából, de a legnagyobb meglepetést számomra az elméleti tudás hiánya okozta. Egymás után kapták a kérdéseket: „Mi a zen? Mi a harcművészet?” – és legnagyobb döbbenetemre fogalmuk sem volt a válaszokról. Pedig szerintem egy leendő mesternek ezeket illene tudnia, hiszen neki is tanítania kell majd. Hogyan adja át az elméletet, ha nincs meg az alap? Szomorúan tapasztalom, hogy azok a régi tanítások, az a tudás, amit mi még megkaptunk és tovább is igyekeztünk adni a következő generációnak, lassan elveszni látszanak.

Igen, ennek hiányát sok helyen érezni lehet manapság. Szerencsére nem mindenhol, mert vannak mesterek, akik látják ennek fontosságát, és igyekeznek az elméletet is átadni. Ilyés Gyuszi mester által ismertelek meg, és ő is említette, hogy amikor Veresen lementél a dojóba, olyan elméleti tudást osztottál meg, amiből még ő is sokat tanult.

– Nagy örömmel gondolok vissza azokra az edzésekre, és ma is örömmel teszek eleget a meghívásnak, ha valahol igény van erre. Szerintem a versenyzőknek is ismerniük kellene a sportáguk történetét és hátterét. Kano professzor nevén túl tudniuk kellene a sportág kialakulásának körülményeit, egy-egy technika történetét is. Nagyon tisztelem a versenyzőket, hatalmas munka van mögöttük, és sok közöttük a valóban komoly tehetség. De – és ezért talán nem fognak szeretni – sokszor azt látom, hogy az alapokkal nincsenek tisztában. Értem, hogy az a fontos, hogy jól tudjon dobni vagy földharcolni, ezzel nincs is gond. De sokszor fogalmuk sincs, hogyan kell helyesen meghajolni egy mester vagy egy edzőtárs előtt. Pedig ez alapetikett a harcművészeteknél. Más a meghajlás egy veled egyenrangúval szemben, és más egy nálad jóval magasabb rangú előtt. Nem mindegy az sem, merre nézel meghajlás közben. Minél magasabb rangú áll veled szemben, annál mélyebb a meghajlás. Vajon hány judoka vagy jitsuka tudja ezeket?

Remélhetőleg már többen, ha elolvassák ezt a cikket. 🙂 Akkor nálad is létezik az a fajta szakmai ártalom, hogy amikor lemész egy dojo-ba, a szemed rögtön kiszúrja ezeket a hiányosságokat?

– Nem keresem, de észreveszem. Aki ismer, tudja, hogy mindig nagyon háklis voltam legalább az alapvető dojo etikett betartására. Megköveteltem például, hogy a gi mindig rendben legyen, ne úgy nézzen ki, mintha épp a tehén szájából húzták volna ki. Minden edzés végén összehajtattam a judo gi-t, és kértem, hogy otthon mossák ki, ha kell, vagy legalább teregessek ki. Megdöbbentett, amikor olyan edzéseken jártam, ahol a tanítványok minden tiszteletadás nélkül léptek a tatamira, mintha csak otthon lennének. Nem tehetek róla, én ezt tanultam, így éltem az életem, és igyekszem ezt átadni, mert szerintem ez ugyanúgy hozzátartozik a harcművészetekhez és az azokból kialakult versenysportokhoz, mint maga a technika.

Hogyan fogadták el ezeket a tanítványok, illetve a gyerek tanítványok szülei? Merthogy gondolom, egy idő után odahaza is volt látszata az edzésen tanultaknak.

– Erre van egy nagyon jó példám. Történt egyszer, hogy egy 6–7 éves kisfiú jött le edzésre az anyukájával. A gyerek egyből berongyolt a terembe: „Szia!” – köszönt rám. Megkérdeztem tőle: te ki vagy? Bemondta a nevét, mire én megkértem, menjen ki, majd kopogjon, és amikor belép, köszönjön rendesen, mutatkozzon be, ahogy illik. Mondja el, kit keres, kihez érkezett és miért. Az anyukája először csak nézett, nem értette, miért kérem ezt. Aztán, amikor leesett neki, megköszönte a kis leckét, és igyekezett ezek alapján tovább nevelni a fiát. A gyerek sokáig járt hozzám edzésre.
A dojo-ban nagyon érezhető, ki mit hoz otthonról, mennyire foglalkoznak vele, milyen nevelést kap. Nem is hinnéd, milyen sok gyereknek kell segíteni megtalálni a helyes utat. De minden huncut, betyár gyerekkel meg lehet találni a megfelelő hangot, amit elfogad.

Mester! Oktattál gyerekeket és felnőtteket is. Melyikükkel szerettél jobban dolgozni?

– Most lehet, páran megorrolnak rám, de én a felnőttekkel szerettem jobban dolgozni, mert őket nem kellett annyira fegyelmezni. A gyerekek könnyen elveszítik a figyelmüket, nem tudnak tartósan a feladatra koncentrálni. Ilyenkor nincs más megoldás, kicsit fel kell oldani őket, hogy aztán újra rá tudjanak hangolódni a munkára. Persze ez inkább a kisebbekre, a 6–7 évesekre volt jellemző.

Úgy tudom, valamiféle „edzésnaplót” is vezettél.

– Igen. Mivel a technika mellett párhuzamosan az elméletet is oktattam, minden edzés után leírtam egy füzetbe, mi történt aznap: milyen bemelegítést csináltunk, milyen technikákat vettünk, ki hogyan teljesített, és mi volt az elméleti rész témája. Így bármikor vissza tudtam nézni az edzések tartalmát. Ezen felül külön füzetbe jegyeztem le a japán szavakat, jelentésüket, illetve olyan ismereteket, amelyeket hasznosnak tartottam a tanítványok számára. Ezeket a füzeteket rendszeresen használtam is.

Tán még házi feladatot is kaptak a tanítványok?

– Nevetni fogsz, de kaptak. Lediktáltam néhány alapvető japán szót, és a következő edzésen kikérdeztem a gyerekektől. De a felnőttektől is! Valóban fontosnak tartottam – és tartom ma is – az elmélet átadását. Véleményem szerint ma már az edzők erre nem fektetnek akkora hangsúlyt, mint régen. Lehet, hogy ez a mai rohanó világ miatt van, de nem lehet mindent erre fogni. Ha csak a gyakorlati ismeretek vannak meg, az alap sosem lesz igazán komplex. De ez van, és ha nehezen is, el kell fogadni.

Esett már szó a vizsgáztatásról. Többféle vizsgarendszer is fut. Te személy szerint melyiket tartod a legjobbnak?

– Úgy vélem, a holland „Geesink” -féle vizsgarendszer a legmegfelelőbb, mert nagyon tudatosan, lépésről lépésre van felépítve. Például a citromsárga öv esetében – a judóról beszélünk – az első három technika az osoto-gari, a de-ashi-barai és a hiza-guruma. Miért pont ez a három? Mert bennük van az előre-, az oldalra- és a hátraesés is. 1992-ben azonban jött egy új vizsgarendszer, amelyből kivették a hiza-gurumát, mondván, túl veszélyes ezen a szinten. A kérdés jogos: ha valóban veszélyes, azt a Grading nem látta volna? Dehogynem! És ennek ellenére betették, a rendszerük pedig hosszú időn át jól működött, biztosabb tudást követelt meg, ezáltal a megszerzett fokozatnak is nagyobb értéke volt. Ahogy látom, előbb-utóbb vissza fogják állítani az eredeti, jól bevált rendszert, hiszen mostanában több régi szabályt és elemet is visszahoztak már, amelyeket korábban elvetettek

Mit jelent számodra a judo, a jitsu?

– Valójában mindent. Elmondhatom, hogy ez volt az életem, és ma is az. Az utam. Egész életemben ezt az utat követtem. Persze voltak kisebb kitérők, de mindig visszataláltam. Hatalmas élvezettel csináltam és csinálom ma is, ha lemegyek egy edzésre. Szerintem csak így lehet jól csinálni.

Van-e valami, amit másként csinálnál, ha visszamehetnél az időben?

– Talán komolyabban állnék hozzá, amikor fiatal voltam. Kicsit későn ébredtem rá, hogyan lehet és hogyan érdemes igazán jól csinálni. Szerintem ez visszavezethető a gyerekkoromra. Amikor a szigorúságból felszabadultság lett, kicsit elengedtem magam. Ha akkor valaki mellém áll, és megfelelő irányt mutat, sok minden másként alakulhatott volna. De ezt leszámítva, semmin nem változtatnék.

A madarak csiripelik, hogy egész érdekes hobbid van.

– Ez jó! A madarak csiripelik… Galambászkodom. Nagyon szeretek galambokkal foglalkozni. Jelenleg is van jó néhány. Érdekes világ az övék: amikor bemegyek hozzájuk, körbevesznek, rám repülnek, én pedig leülök, beszélgetek velük. Jól érzem magam köztük, megnyugtatnak.

Üzennél-e valamit a fiatalabb judokáknak?

– Talán csak annyit, hogy szívvel-lélekkel gyakoroljanak. Ha így tesznek, a sport és a harcművészet egy életen át velük marad, és rengeteget fognak visszakapni tőle.

Kedves Mester, köszönöm, hogy megosztottad velem és az olvasókkal életutad fontos állomásait, a küzdelmeidet és azokat a tanulságokat, amelyek mindannyiunk számára értékesek lehetnek. Kívánom, hogy a jövőben is sok örömöt és erőt találj a tanításban, a tanítványokban és persze a galambok társaságában is. Hálás vagyok ezért a tartalmas, őszinte beszélgetésért.

Szerkesztői gondolat:
Akiknek lehetőségük van, hívják el Soós László mestert egy edzésre, beszélgetésre vagy bemutatóra. A tanítványok – fiatalok és idősebbek egyaránt – olyan tudásban és szemléletben részesülhetnek, amely ma már egyre ritkább, mégis nélkülözhetetlen a judo és a jiu-jitsu igazi megértéséhez. Az ilyen találkozások nemcsak technikai fejlődést, hanem szemléletbeli gazdagodást is jelentenek — és talán segítenek megőrizni azt a szellemiséget, amelyből a harcművészetek valóban élnek.

Néhány fotó a múltból:

Az interjú első része ITT olvasható.