Második rész: az ókor végétől a XIX. századig
4. rész
A lovagoknál nem kisebb érdemekkel rendelkeztek az Európán túl is méltán híressé vált, a XV. századtól létező magyar huszárok sem, akik említése mellett nem mehetünk el, ha a kontinensen okított hadművészetről és harcművészetekről akarunk értekezni. Igaz ugyan, hogy a magyarok vitézségének a története európai kontextusban még a népvándorlások koráig visszanyúlik, amikor aligha voltak jobb lovasok és íjászok ezen a földrészen – elég, ha „A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket”[1] hangzatos könyörgés eszünkbe jut –, a későbbi huszárok nem csupán félelmet, de hatalmas tiszteletet is ébresztettek mind barátaikban, mind ellenségeikben.
Minthogy honfoglaló őseink is a gyors, mozgékony lovas harcmodorról és a páratlan lovasíjászatukról váltak híressé, mondhatjuk, hogy egyfajta hagyományt vittek tovább a huszárok is, akik elődeikhez hasonlóan könnyűlovas harcosok voltak. Elsőrangú lovasokként félelmetes pontossággal bántak a szablyával, az íjjal és a lándzsával is, de jártasok voltak a kézitusa terén és más fegyverek, eszközök használatában is. A jellegzetes ruházatukról – amelyet olykor mintegy pajzsként emeltek maguk elé – és fegyvereikről ismert huszárok a XVI-XVIII. században már nem csupán magyar területen, hanem a környező vidékeken is a könnyűlovas hadviselés alapvető egységeivé váltak. A huszárok között, akárcsak a lovagoknál, hagyomány volt a fiatalok mentorálása egy idősebb huszár vigyázó tekintete alatt. Amikor a nehézpáncélos lovagság hanyatlott, a huszárság a csúcsra ért. Nagyon nehéz volt egy az egyben legyőzni őket, emellett kiváltképpen erősek voltak abban, hogy csapatban tudtak mozogni és a gyors rajtaütések és elfogások szakértőivé váltak. Ha pedig úgy hozta a sors, hogy birokra kellett kelni az ellenséggel, soha nem hátráltak meg.
A huszárok öröksége, akárcsak a lovagoké, erőteljesen megmaradt, de nem csupán a régi Magyar Királyság, az Osztrák-Magyar Monarchia vagy a környező országok területén, hanem távolabbi helyeken is, mint például Franciaország. Ez nem is csoda, hiszen olyan híres történetek keringtek a magyar huszárokról, mint a neves és nemes Hadik András tábornoké, aki 1757-ben úgy döntött, hogy beveszi a poroszok ékkövét, Berlint, amikor a sziléziai hadjáratai közepette megtudta, hogy Nagy Frigyes porosz uralkodó nem tartózkodik a városban, így a város kellő védelem híján akár a kezére is juthat. Ultimátumot küldött, amit Berlinben kinevettek, de Hadik a várakozásokat bőven felülmúlva közel ötszáz kilométert haladt mindössze 6 nap alatt, majd a városkaput ágyúkkal szétlövette és egyetlen lovasrohammal bevette Berlint. A város vezetése 215.000 tallér hadisarcot fizetett ki neki, de mellette Hadik egyéb ajándékokat is kikövetelt. Itthon a hősként ünnepelt vezér 3000 dukát kíséretében a Mária Terézia-rend nagykeresztjét és grófi címet kapott. 1789-ben II. József kinevezte őt a török elleni háború fővezérévé, bár ekkor Hadik már 79 éves volt. A neve máig legendás, a huszárok hadviselését pedig Európa több országában igyekeztek elsajátítani és tovább adni.
A Magyar huszárok mellett természetesen Európa más országaiban is a vitézi harcmodor felé fordultak, miközben maguk mögött hagyták a teljes vértezet viselését és a túlontúl nehéz közelharci fegyvereket. A lovagi harcművészetek mellett ugyanis az egyes európai országokban, például a már korábban említett Franciaországban, valamint Spanyolországban, Németországban, Olaszországban és Angliában is egyre inkább előtérbe kerültek azok a hadviselési formák, amelyek a könnyebben kezelhető harci eszközök és fegyverek kezelésére összpontosítottak. Gondoljunk csak a hazánkban főleg a híres regényíró, Alexandre Dumas XVII. században játszódó A három testőr című művéből ismert harcosokra, akik jellemzően könnyű ruházatot és gyors, nem pedig nehéz fegyvereket használtak, hiszen többnyire nem kellett velük páncélokat átütni vagy betörni.
A csatákban természetesen a bőrpáncél, a láncing és a mellvért még sokáig nem ment ki a divatból. Idézzük csak fel magunkban az angol dragonyosokat az 1775-1783 között zajló amerikai függetlenségi háború alatt, avagy magyar vonatkozásban az osztrák dragonyosokat az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc idején. Főleg olasz, spanyol, illetve francia földön vált népszerűvé a Dumas testőreinél is megjelenő rapière, amelynek jellemzője a hosszú, vékony és egyenes penge, amit elsősorban szúrásra használtak. A fegyveren kosaras markolat volt, használatakor a vívók pedig nem csupán a korabeli divat jegyében, hanem a kezük védelmében is bőrkesztyűt viseltek a csapások és apróbb vágások elhárítása, kibírása érdekében. Ennek a mai vívósportban láthatjuk a fennmaradt, sportosított változatát, hiszen a rapière már a XVI. század óta kiváló párbajfegyverként vonult be a köztudatba. Elegáns fegyver, de kezelése a legmagasabb szinteken rendkívüli ügyességet, könnyedséget, precizitást, egyfajta virtuozitást kíván meg a kardforgatótól, szemben az olyan kardokkal, mint mondjuk a skótoknál a korszakot megelőzően kedvelt, a XV-XVI. században elterjedt, nehéz, kétélű és szintén egyenes pengéjű claymore, amit két kézzel kellett forgatni, és aminek a puszta lendülete képes lehetett arra, hogy komoly károkat okozzon.
A rapière-t használóknál elterjedt gyakorlat volt, hogy bal kezükben gyakran más kisebb fegyvert tartottak. Ez jellemzően valamilyen tőr volt, egyes esetekben háromágú tőr, különösen az olasz és spanyol vívóiskolákban a XVI-XVII. században, ami alkalmas volt az ellenfél pengéjének elkapására, beszorítására, néhány esetben eltörésére. Akár ilyen, akár másféle tőrt használtak, ez egyértelműen a kétkezes fegyverforgatás művészetében való jártasságot kívánta meg, amelyre szintén találunk számos, még egymástól is igen eltérő példát a világ keleti részeiben is egészen Ázsia végső határáig. Az efféle tudás még magasabb szintű koordinációt igényel. A fegyvereknek ugyanis nem zavarniuk, hanem támogatniuk kellett egymást, méghozzá elég aktívan, hiszen attól, hogy valaki mindkét kezében egy-egy fegyvert tart, még nem teszi őt a kétkezes harc szakértőjévé. A két fegyver birtoklása feletti elbizakodottság okozhatja a fegyverforgató vesztét is, voltak esetek, amikor jobban járt volna, ha csak egyet vett volna elő, de azt mesteri szinten forgatta volna anélkül, hogy úgymond zavarta volna saját magát is a másikkal.
Japánban fennmaradtak például olyan iskolák, akik kifejezetten az egykardos vívásra összpontosítanak. Ennek egyik oka éppen az imént említett indok, míg más iskolák magas szinten tanítják a kétkezes harc művészetét. Akárhogy is, de Európában a korabeli vívómesterek olyan ügyességgel forgatták mindkét kezükben a fegyvert, hogy egy átlagos fegyverforgatót könnyen csapdába tudtak csalni a megfelelő taktikát és technikákat alkalmazva. Ha mégis túl közel jött a másik, fogásokat is alkalmaztak, adott esetben gáncsokat is bevetettek, miközben a legváratlanabb szögekből tudtak szúrni a fegyvereikkel.
Természetesen a korszakhoz hozzátartoztak a lőfegyverek is. Bár a lovagkor hanyatlásával elterjedő feketelőporos lőfegyverek, majd kézi lőfegyverek már számottevő károkat tudtak okozni, kezdetben igen pontatlanok voltak és sokáig tartott őket megtölteni. Ám az idő múlásával finomodott a technológia és igen veszélyessé váltak. A puskaport, avagy feketelőport Kínában találták fel, a pontos ideje sajnos nem ismert, de írásos emlékek már a Kr.u. IX. században említést tesznek róla. A kínaiak először nem fegyvernek használták, hanem a tűzijátékaikhoz alkalmazták, azonban ennek a tudásnak az elterjedése – bár igaz, hogy csak sokára – végérvényesen megváltoztatta a hadászatot és hatással volt és van ma is a hadművészeti és harcművészeti képzésekre. Európában a feketelőport hadászati célból először az angolok használták primitív csőágyúkhoz, méghozzá abban az 1346. augusztus 26-án Crécy mellett vívott csatában, amelyben a franciák döntő vereséget szenvedtek, noha túlerőben voltak. Itt vetették be az angolok először a tiszafából készült, 180-200 cm nagyságú hosszúíjukat (longbow) is, amelynek ereje képes volt átlőni a lovagi páncélt. Egyes kutatók ezt a csatát a középkori lovagság, vagy pontosabban a nehézpáncélos lovagi harcmodor hanyatlása kezdetének tartják.
Ennek a csatának egyébként az egyik érdekessége az volt, hogy az íjászokat 3-as alakzatban állították fel az angolok, hogy folyamatosan tudjanak lőni. Japánban a híres XVI. századi hadvezér és nagyúr, Oda Nobunaga szintén forgó taktikát alkalmazott, ám ott a feketelőporos arkebúz (arquebus) olyan lassan volt csak tölthető, hogy íjászokat tett az arkebúzos szamurájok mellé a folyamatos tüzelés érdekében, illetve mögéjük egy sor lándzsást is rendelt, hogy a védelmüket kellőképpen biztosítsa, pedig aligha ismerte az angolok Crécy-nél használt katonai elgondolásait. Mindenesetre ez a módszer meghozta számára a győzelmet az adott hadjáratnál. Európában aztán a lőfegyverek folyamatosan fejlődtek, a XVII. századra már a kardok és tőrök mellett megtaláljuk a személyes arzenálban a pisztolyt és a kanócos muskéta fejlettebb változatát, a kováspuskát. A lőfegyverek használatára gyorsabban ki lehetett képezni embereket, mint az íjakra, ami nem csupán számottevő ügyességet és némi erőt, de temérdek gyakorlást is megkívánt. A XVIII. századra már minden hadsereg kováspuskát használt és lövésformációkban gondolkodott.
A kézitusa úgyszintén része maradt a katonák képzésének. Európában nem volt jellemző, hogy a jobbágyokat, később a parasztokat különösebben kiképezték volna, de a közemberek harci tudása sem feltétlenül ért el magasabb szintet, hiszen elsősorban egyszerűbb fegyverekkel bántak jól. A katonáknak azonban birkózniuk kellett és ökölharcot is tanultak a fegyverforgatás mellett. Rúgások tekintetében nem volt túl fejlett az európai harcművészeti képzés, de cserébe a fegyverek tekintetében – akár hideg fegyverekről, akár lőfegyverekről van szó – elsőrangú volt tengeren és szárazföldön egyaránt. Azt viszont kár volna tagadni, hogy elindult az a tendencia, főleg a lőfegyverek fejlődésével, ami a fizikai katonai tréning egyes részeit és a katonák képességeinek végletekig való fejlesztését egyfajta technikai tudással kívánja kompenzálni vagy éppen kiváltani, megtanítva a harcosokat egyre nagyobb részben a fegyverekre és a technológiákra hagyatkozni. A XX. században a pusztakezes harcművészetek egy újfajta beépítése kezdődik meg a katonai képzésbe, amely a távol-keleti hatásnak köszönhetően új perspektívákat fog nyerni, de ezzel majd csak később foglalkozunk. Előbb szükséges azt látni, hogy eddig a pontig a Távol-Keleten milyen fejlődés ment végbe a harcművészetek terén, csak ezt követően tudunk beszélni a két kultúra markánsabb kölcsönhatásáról a modern időkben.
[1] „A saggitis Hungarorum libera nos, Domine!” (lat.)
