A magyar WTF Taekwondo és Patakfalvy Miklós története

3. rész

Folytatjuk beszélgetésünket Patakfalvy Miklóssal, a magyar WTF Taekwondo tiszteletbeli vezetőjével és a szövetség megalapítójával, aki szinte a kezdetektől meghatározó alakja a hazai taekwondo közösségnek. Az előző részben a ’80-as évek történéseiről esett szó: versenyekről, eredményekről, olimpiai szereplésről és arról, hogyan alakult meg hazánkban a WTF szövetség. Most pedig a család, a gyerekek sportbeli sikerei, a hit szerepe az életében, valamint az oktatás és szakedzőképzés hosszú távú építése kerül terítékre, betekintést nyújtva abba, hogyan fonódik össze a sport, a család és az életfilozófia egyetlen ember életében.

Nagyon kemény és tartalmas időszak lehetett: felépíteni a WTF szövetséget, kapcsolat rendszert kiépíteni, és gondolom, még a versenyzők felkészítésével is foglalkoztál. Hogy bírtad?

Kihagytad, hogy 1990-őszétől a Rendőrtiszti Főiskola testnevelési tanszékén főállásban tanítottam, majd ’91-ben indítottuk el a szakedző képzést a TF-en. Azért mondom, hogy indítottuk el, mert nemcsak, mint hallgató, hanem mint oktató is jelen voltam.  Persze nekem, mint a tanári szakon már korábban diplomát szerzett TF-snek, nagyon sok tárgyban, az edzéselmélettől eltekintve, szinte minden elméleti tantárgyban felmentésem volt, és a szakmát meg saját magam okítottam. Igazad van tehát, valóban egyáltalán nem unatkoztam. Emellett három helyen tartottam edzést, vezettem a válogatott csapatot és építettem szövetségünket! Nagyon kemény, de izgalmas és élménydús évek voltak.

Ha jól sejtem, nemcsak taekwondo-sok vettek részt az oktatáson?

Valóban nem. Karatésok, Taekwondósok, kick-bokszosok, mind együtt voltunk és tanultunk. Az alapstruktúrát én adtam, és annak alapján dolgoztak a többi szakág képviselői. Érdekes, izgalmas 4 év volt. A második hullám már kicsit könnyedebben ment. Az első évfolyamban szinte tiszta Taekwondo alapokat vettünk át, másodévtől viszont már mindenki a saját szakágában tudott tevékenykedni. A tradicionális karatéban Kozma Zsana, a Kyokushinban Bódi István, a kick-boxosoknál meg, ha jól emlékszem, Szűcs Zoli és Katona Barna voltak, akik elkezdték a szakterületük oktatását.
Az egész egy telefonhívással indult. Éppen Hollandiában voltunk egy versenyen. Amikor hétfőn, hajnali kettőkor hazaérkeztem, akkor láttam, hogy a TF Küzdősport tanszékének vezetője, dr. Galla Feri bácsi hagyott egy üzenetet a rögzítőmön. „Miki! Kedd délután kettőig szükség lenne a szakedzői képzés 4 éves oktatási anyagára, mert a kari-tanács akkor fog dönteni arról, hogy a harcművészetek bekerülhetnek-e a szakedzői programba.” Reggel 8-kor hívtam Feri bácsit, hogy most értünk haza, hulla fáradt vagyok, sokat vezettem és azt sem tudom, mi van velem. „Nem baj Miklóskám, mondta, nyugodtan aludj egy órát, de utána kettőre legyen itt az anyag nálam.”

Sikerült megoldani?

Szerencsém volt, mert a megadott időpontra nem kellett még részletesen kidolgozott tematikát leadni, hanem inkább csak egy amolyan keret tantervet, programtervet kellett elkészíteni. Azt viszont sikerrel megoldottam, időre leadta és Feri bácsi támogatásával a kari tanács elfogadta. Így 1991 őszén a Küzdősport tanszék égisze alatt elindulhatott az akkor még 4 éves „harcművészeti” szakedzőképzés. Nagyon büszke vagyok arra, hogy ez az én nevemhez fűződik, és ezzel visszatérhettem az Alma Materembe. Tudtam, hogy minden tekintetben számíthatok a tanszék és annak vezetője, Galla Feri bácsi maximálisan támogatására és éreztem, hogy ő is tudja, ugyanúgy számíthat rám.
Később történtek személyi változások, kyo-ban Kálóczi Józsi vette át Bódi Pistitől az oktatást, míg kick-boksz-ban Zrínyi Mikié lett a vezető szerep. Nagyon jó csapat alakult ki, amely hosszú időn át tudott nagyon jól és komolyan együttműködni. Jól kiegészítettük egymást és kiváló hatékonysággal tudtunk együtt dolgozni. Aztán amikor 2006-ban hozzánk is elérkezett a „Bolognai Rendszer”, az összes sportági szakképzés megtorpant egy kicsit, így természetesen a miénk is. Egészen 2017-ig kellett várni, az újra indulással. Közben a küzdősport-tanszéken Csákvári Laci vált állandó munkatárssá, és onnantól kezdve, értelemszerűen ő irányította-irányítja a programot. Ennek megfelelően, a korábbiakhoz képest fordított felállásban kezdtünk, az első évben a karate alapok dominálnak, majd a második körben jöhettünk mi, Taekwondósok és a kick-bokszosok. A korábbiakhoz hasonlóan, mint óraadó tanár folytattam a Taekwondósok oktatását. A struktúra hasonló volt, az első évfolyamban minden hallgató a karate alapokat tanulta. A második-harmadik évben viszont már a sportág-specifikus képzésre, nálunk a Taekwondóra került a hangsúly.

A Bolognai folyamat egy 1999-ben indult európai kezdeményezés, amelynek célja a felsőoktatás egységesítése és a diplomák összehasonlíthatóvá tétele. Ennek része a három ciklusú képzési rendszer: alapképzés (Bachelor), mesterképzés (Master) és doktori képzés (PhD), valamint az egységes kreditrendszer (ECTS), amely segíti a hallgatók mobilitását és a külföldi elismerést. Magyarországon a felsőoktatás a 2000-es évek közepére teljesen átvette ezt a rendszert, így a hallgatók könnyebben váltogathatnak képzési szintek között és tanulhatnak külföldi egyetemeken.

Hatalmas dolog volt, hogy 2021-ben elindulhatott az első Mesterképzés (Msc), melyhez szintén hárman dolgoztuk ki és adtuk le az oktatási anyagot. Ennek köszönhetően hamarosan, 2023-ban kikerültek az első mester szakedzők a kezeink alól. Valóban nagyon izgalmas volt ez az elmúlt 34 év! Rengeteg munka, sok lemondás, ugyanakkor fantasztikus élmények is értek minket.

Munkám elismerésekén 2022-ben „Mester oktató” címet kaptam.

Sok mindent kellett akkoriban vállalnod, és emellett hatalmas lépést jelentett az is, hogy 1994 szeptemberében a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) programbizottsága döntött arról, hogy a taekwondo hivatalos olimpiai sportág lesz a 2000-es Sydney-i olimpián.

Igen. Bár hatalmas örömmel fogadtuk ezt a döntést, de tudtuk azt is, hogy ez hatalmas felelősséggel és rengeteg feladattal fog járni. Abban is bíztunk, hogy hivatalos olimpiai sportággá válásunk megsokszorozza az érdeklődők, az edzésre jelentkezők számát, amivel a tömegbázisunk látványos növekedését reméltük. Nos, ez nem egészen így alakult, valószínűleg a lehetőség mellett az is egyértelmű volt, hogy az Olimpiára való kijutáshoz rengeteg munkára, időre, energiára, elszántságra és elhivatottságra lesz szükség és ezt már nem sokan vállalták. Bár ’96-ban nem tudtunk jelen lenni Atlantában, de 2000-ben, Sydneyben már hivatalos sportágként jelen voltunk, sőt, versenyzővel képviselhette sportágunkat és Magyarországot az Olimpiai Játékokon. Salim József szerzett kvótát hazánknak és valójában remekül szerepelt.  Egészen az elődöntőig jutott, de ott sajnos kikapott a spanyol Esparzatól. Miután az Olimpián vígaszág is van, mérkőzni kellett a bronzéremért. Sajnos hatalmas balszerencséje volt, már az első menetben eltörött jobb kezének egyik kézközépcsontja, és úgy kellett végig küzdenie a három menetet. Hősiesen végig csinálta, de sajnos nem tudott nyerni. Ha jól emlékszem, tajvani ellenfele volt, aki elvitte előle és elölünk az olimpiai bronzérmet, így Józsi az ötödik helyen végzett. Ez így is egy nagy csoda volt!

Te is kint voltál Sydneyben?

Igen, a Magyar Olimpiai Bizottság jóvoltából kint lehettem, sőt, felkértek, hogy segítsek az események kommentálásában a telesportnak. Több szempontból is hatalmas dolog volt tehát számunkra ez az olimpia.

Kedves Mester! Ennyi izgalom és történés után evezzünk kicsit nyugodtabb vizekre! Úgy tudom, életed párját is a sportnak köszönheted, és a gyermekeitek is a sport világában élnek. Mesélnél egy kicsit a családodról?

Feleségemet, Eiben Mónikát a középfokú síoktatói táborban ismertem meg még 1989-ben. A tábor a Tátrában volt és maradandó emlék nekem! Nemcsak síztünk, de fociztunk is és a síelő lányok is aktívan bekapcsolódtak, így találkoztam Mónival. Névről már ismertem őt, hiszen válogatott sízőként többször olvastam eredményeiről, így rögtön jó kapcsolat alakult ki közöttünk. Utána évente egyszer-egyszer összehozott bennünket a Jóisten, amikor is órákat tudtunk beszélgetni és mindig nagyon megértettük egymást. A nagy ugrás 1994 tavaszán történt, amikor összefutottunk a Deák-téren és ismét csak elkezdtünk beszélgetni. Kiderült, lejár Karate edzésekre. Értelemszerűen rákérdeztem, miért nem jön hozzánk, Taekwondo edzésre? És lejött! Az eredmény, nos igen, 1997-ben vettem feleségül, majd egy évre rá megszületett első lányunk Csenge, akit két év után követett Luca. Kis szünet után – 5 év – pedig megérkezett fiúnk, Domonkos is. Miután ő is és én is intenzíven, versenyszerűen sportoltunk, szinte magától értetődött, hogy a gyermekeinknek is a sport az életük része lesz. Amikor már biztonságosan tudtak járni, mozogni, elvittük őket a Fogarasi síiskolába, ahol megtanulhatták a síelés alapjait. Időközben Csenge elkezdett balettre járni, ahol a mestere jelezte felénk, hogy borzasztó tehetséges, érdemes lenne elgondolkodnunk azon, hogy esetleg a balettintézetbe visszük. Tudtuk ez mivel jár! Sokat gondolkodtunk, hezitáltunk a dolgon, végül a gyermekkorának megóvása érdekében elvetettük a lehetőséget, viszont fontosnak tartottuk, hogy a mozgás része legyen a mindennapjainak, így levittük a Fradiba szer tornázni. Óriási szerencse volt, hogy ott, a vezetőedző, egykori kedves évfolyamtársam, a Fradi tornászainak sikerkovácsa, Bathó Márti volt. Később Luca is bekapcsolódott Csenge mellé, majd Domi is elkezdte a tornát. Amikor aztán Csenge nyolcosztályos Premontrei gimnáziumba ment Gödöllőre, időbeosztása miatt már nem tudta folytatni a tornát. Luci viszont nagyon ügyesnek bizonyult, és a Fradi serdülőcsapattal országos bajnoki címig vitte. Emellett persze minden télen irány a havas hegyek és ezerrel a síelés. Viszont idővel Luca is a gödöllői gimnáziumba kezdett járni, így ő sem tudta folytatni a torna edzéseket. Így, „jobb híján” elkezdtek Taekwondo edzésekre járni.

Eleinte csak heti két-, aztán heti három edzésre mentek az MTK-ba, dr. Márton Zsolt Krisztián vezetőedző foglalkozásaira. Egyre több edzésen vettek részt egyre jobban megkedvelték a Taekwondót, ráadásul a tornász előéletnek köszönhetően nagyon gyorsan tanultak, egyre ügyesebbek lettek. Aztán lementek kadet válogatott edzésre is, majd dinamikus fejlődésük eredményeként bekerültek a különböző korosztályos válogatottakba. Luca 2013-ban, súlycsoportjában megnyerte a Gyermek világbajnokságot Sindelfingenben, majd 2014-ben 5. helyezett lett a kadet Európa-bajnokságon. Csenge bekerült az ifjúsági Olimpiai kvalifikáción és az ifi VB-n induló csapatba. 2015-ben Luca ifjúsági Európa-bajnok lett Lettországban, Daugavpilsben, Csenge 5. helyezést szerzett. 2016-ban Oroszországban az U21 Európa-bajnokságon Luca ezüstérmet szerzett, Csenge ismét 5. helyen zárta a versenyt. 2021-ben Luca felnőtt Európa-bajnoki bronzérmes volt, tavalyelőtt az Európa Játékokon szintén bronzérmet szerzett. Csengének is jó eredményei voltak, de ilyen kiemelt versenyeken nem sikerült dobogóra állnia. Ezzel együtt ő is nagyon sok érmet, trófeát gyűjtött a versenyek során, őrá is nagyon büszkék vagyunk. Mindketten stabil tagjai voltak és ma is azok a nemzeti válogatottnak. Harmadik gyermekünk, Domi, a lányok sikerei nyomán, szintén elkezdett Taekwondózni és versenyezni is. A hazai bajnokságokon mindig dobogóra állhatott és kisebb nemzetközi versenyeken is jól tejesített. Ezzel együtt, ő inkább a társaság miatt járt le edzésekre klubjába az MTK-ba, amit nem csodálok, mert nagyon jó csapatot kovácsolt össze, Dr. Márton Zsolt Krisztián vezetőedző.  Egyszóval, a sport, továbbra is meghatározó maradt a családban.

Úgy tudom, a gyermekek a sport mellett nagyon jó tanulók is?

Megegyeztünk abban, hogy értelem szerűen a sportolás nem mehet a tanulás rovására, amit szerencsére sikerül is tartaniuk. Mindhárman remekül tanultak, mindhárman egyetemre is jártak-járnak. Csenge már végzett a turizmus vendéglátás alapszakon és marketing mesterképzésen a Corvinus Közgazdaságtudományi Egyetemen, Luca pedig nemzetközi kapcsolatok szakon szerzett diplomát, szintén a Corvinuson, most pedig a TF sportmenedzseri szakon végzi a mesterképzést. Domonkos Dániában, Koppenhágában jár egyetemre.

Gratulálok a családodhoz! Az jutott eszembe miközben hallgattalak, hogy mindazt, amit életedben véghez vittél, aligha lehetett volna sikeresen elérni anélkül, hogy hittél volna abban, amit éppen csinálsz. De most, hogy a válladról lekerültek a mázsás terhek, milyen szerepet jut/jutott a hitnek az életedben?

Igen, a hit, mint olyan, mindig ott volt velem. A szó legszorosabb értelmében. Hittem abban, amit csináltam.  Hittem a munkában, hittem a tanítványaimban és ez sok nehézségen átsegített. Erre neveltek a szüleim, de volt egy nagyszerű Szörényi Levente szám is, amit, mint lelkes Illés-Szörényi rajongó, azonnal magamévá tettem: „Hit nélkül sem alkotni, sem élni nem lehet!”
De visszatérve a családra és a hitre, nemes egyszerűséggel fogalmazva, beleszülettem. Édesanyám római katolikus, édesapám református, édesapám édesapja református kántor és tanító volt Erdélyben. Atyám családja onnan települt át akkor, amikor Erdélyt elcsatolták Magyarországtól a trianoni paktum okán. Édesapám már itt született, Nagymaroson. Édesapám és bátyja Miklós a váci Piarista Gimnáziumban érettségizett. Édesanyám egyházi iskolába járt, az „angol kisasszonyokhoz”, tehát mind a kettőjük családjában ott volt folyamatosan az Istenhit. Rendszeresen jártak istentiszteletre, illetve misére, és ez meghatározta azt, hogy mi gyerekek, valóban minden este, és minden étkezés előtt együtt imádkoztunk a szüleinkkel.
Édesapám jogot végzett, édesanyám a Közgazdaságtudományi Egyetem tanári szakán szerzett diplomát, amit sosem kapott meg. Származása és klerikális neveltetése miatt egyszerűen nem engedték a szakmájában elhelyezkedni. Édesapám pedig saját maga döntött úgy, hogy egy jogtalan rendszerben nem tudja a jogot képviselni, ezért átment a gazdasági életbe.
A hit minden értelemben és tekintetben születésünktől ott volt az életünkben. Persze 16-18 évesen ezt még kevéssé éreztük olyan fontosnak, hiszen edzések, meccsek, versenyek, érettségi, felvételi és egyéb „apróságok” vonták el figyelmünket, ugyanakkor az Istenhit mindig jelen volt, velünk volt a mindennapokban. És ez pont így volt feleségem családjában is, úgyhogy ez az egész családunkra érvényes, mind a mai napig.

Folytatjuk…

Az interjú első részét IDE kattintva olvashatjátok

(A cikkben látható fotókat Patakfalvy Miklós bocsátotta rendelkezésünkre)