Liszka Lászlóval, a Hét Csillag Imádkozó Sáska kung fu stílus egyik hazai stílusvezető nagymesterével való ismeretségünk több mint két évtizedes. Sokszor találkoztunk, beszélgettünk, de igazán mély, a gondolatok és érzések világába vezető beszélgetésre csak most került sor kettőnk között. Ő azok közé a mesterek közé tartozik, akik nemcsak harcművészetet tanítanak, hanem életet is. A kung fu számára nem pusztán technika, hanem belső út – ahol a test, a szellem és a lélek egyensúlya adja meg az igazi erőt. Ő az, aki nem fél kimondani: tanítani ma nehezebb, mint valaha – de aki hisz abban, hogy alázattal, hittel és szeretettel még mindig lehet utat mutatni. Mert a kung fu az ő számára nem mozdulatok sora, hanem egy csendes beszélgetés test és lélek között.

Kedves si-fu, mindenek előtt arra lennék kíváncsi, hogy vagy mostanában?
Köszönöm kérdésed, úgy gondolom, koromhoz képest az átlagosnál jobbnak mondhatom a fizikai állapotomat. Lelkileg már változót mondanék, de ez inkább a körülöttem lévő, itthoni közéletnek is köszönhető. Persze igyekszem magam kivonni amennyire lehet, de nem mindig sikerül. Elsősorban a családomra és a tanítványokra fókuszálok. Emellett edzek ugyanúgy, mint eddig, ami azt jelenti, heti 6 edzést tartok, és heti egy napot csak magam edzek, egyedül.
Motorozás?
Ugyanolyan szerelem, mint a kung fu, azt sem lehet abbahagyni.

Tai chi?
Már 15 évvel ezelőtt el kellett volna kezdenem, de jobb későn, mint soha, tartja a mondás. Amúgy is későn érő típus vagyok. Amúgy a Tai chi mellé még becsatlakozott a Kali, melyben Juhász Zoli mester-testvérem irányításával már a 4. szintig jutottam el. Legnagyobb sajnálatomra ez mostanában kicsit hanyagolva van, mivel egyszerűen nem tudok ennyi mindennel foglalkozni egyszerre. De szeretnék továbbra is foglalkozni vele, és elérni az oktatói szintet.
Viszont a Tai chi folyamatosan az életem része és érzek magamon fejlődést, ami lehet a koromnak is köszönhető. Úgy látszik, meg kellett érnem erre. Most biztosan érdekel, hogyan kerültem kapcsolatba vele. A vele való találkozást két stílusvezető testvéremnek, GM. Sifu Váradi és GM. Sifu „Szőke”, valamint Tix Nagymester régi haladó csoportjából Sifu Tömösi Örs Kung fu testvéreimnek köszönhetem, akik már régóta gyakorolják a Tai chit, és akik már hosszú ideje agitáltak, hogy kezdjem el. Nem túl régen belevágtam, és nagyon tetszik, nagyon élvezem, bár még csak a kezdő szinten vagyok.

Szaladjunk vissza az időben! Hogyan kezdődött számodra a sport, a harcművészet?
Ehhez a találkozásig nagyjából a ’80-as évekig kell visszamenni. Vagy talán még egy kicsit tovább. A szüleimmel 1973-ban költöztünk Óbudára, én ekkor 8 éves voltam. Nem sokkal voltam idősebb (13 körül lehettem), amikor már be-be jártunk a Meggyfa és az Árpád Kert sörözőkbe, ahol sok emberrel találkoztunk és ismerkedtünk meg. Ott találkoztunk először azzal az ökölvívó edzővel is, aki a Vasasban oktatta az öklözést. Neki köszönhetően láthattuk Ali és Fraiser meccsét, egy akkor komoly dolognak számító Super 8-as vetítőn. Közben természetesen magyarázta is a látottakat, ami nagy hatással volt ránk. Akkoriban kezdtek el megérkezni hozzánk a kosztümös kung fu filmek, mint például „A repülő guillotine” vagy a „Részeges karatemester”, amiket szintén volt szerencsénk megnézni. Aztán hamarosan érkezett a király, Bruce Lee is a filmeken. És mint oly sokan, mi is tátott szájjal ültük végig ezeket a filmeket. És mint oly sok mindenkit, engem is nagyon megbabonáztak a látottak, nem is tudtam másra gondolni. Persze a magam módján próbáltam utánozni a filmeken látott mozdulatokat, de nem igazán sikerültek. Még a néptáncot is egyre jobban kezdtem hanyagolni. Ja, még nem is mondtam. ’73 és ’79 között egész ügyes néptáncos voltam. Ezt az eredményeink is bizonyítják, amiket az osztálytársammal együtt értünk el: területi bajnokok voltunk, és Budapest II. helyezettjei lettünk a Dél-dunántúli táncokkal. Azt mondták, ígéretes jövő állt előttünk, de közbeszólt a kung fu.
Egy pillanat! Akkoriban még nem nagyon voltak kung fu edzések kis hazánkban.
Volt viszont már karate. Egész pontosan Shotakan karate, amely szintén akkoriban bontogatta szárnyait itthon. Én pedig nagy elánnal lementem az edzésre. Ha jól emlékszem, Dr. Gulyás Péter mester tartotta az edzéseket a Raktár utcai iskolában, ahol komoly két (2!) edzésen vettem részt. Ne is kérdezd, mondom az okát: valahogy nem tetszett az „üvöltözés”, a „kiai”. Maga a mozgás egészen jó volt, de a „kiai”-t nem tudtam hova tenni, nem jött be. Aztán 1980-ban valahogyan elkeveredtünk Solymárra, ahol az ottani művelődési házban ju-jitsut oktatott egy Csolnoki Róbert nevű, zöld öves srác. Nagyon jó és kemény edzések voltak, melyeken többször is „meghaltunk”, de nekem ez nagyon bejött. Nagyon motiváló volt.
Mondanál egy példát a „meghalásra”?
Persze, hiszen elég sok volt belőle. Tudni kell, hogy akkor a tatami még csak nagyon kevés helyen volt, nálunk az edzésen például nem. A tornaterem padlóján estünk-keltünk, ami elég kemény volt egy idő után, és hogy is mondjam… néha lógtunk a gyakorlatok közben. Az edző ezt észrevette, és télvíz idején kivitt minket az udvarra, és ott, a havas-jeges betonon kellett gyakorolni a gurulásokat. Elég kemény volt. Utána komolyan felüdülésnek számított a „meleg” parkettára visszatérni. Ezek az élmények mind-mind adtak nekem egy-egy pluszt, bebizonyítva, hogy mindent ki lehet bírni, túl lehet élni, ha megfelelő lendülettel, akarattal csináljuk. És ehhez nincs szükség arra, hogy valakinek különleges képességei, ereje legyen, hiszen nekünk sem volt. Teljesen átlagosnak mondom magam én is, aki kellő szorgalommal és gyakorlással eljutottam egy szerintem komoly szintre. Nálam sokkal jobb képességű emberek is akadnak; a tanítványaim közt is van néhány, és erre nagyon büszke vagyok.

Mondok egy nevet: Tölgyesi Csaba.
Egész véletlenül kerültünk kapcsolatba az általa akkoriban oktatott Ping Kune Do elnevezésű kung fu irányzattal. Természetesen lementünk az edzésre, ami nagyon kemény volt, de egyben fantasztikus is. Mindegy ki, mit mond, de Csaba formai mozgáskultúrája nagyon magával ragadó volt. Teljesen úgy mozgott, mint ahogyan azt a filmeken láttuk. Amikor a formagyakorlatokat csinálta, egyszerűen leesett az állunk. Ami pluszban tetszett, hogy – mint ahogyan már említettem – nagyon kemény edzések voltak, ráadásul az addig megszokott heti 2-3 edzéssel ellentétben, heti 5 (!) edzés volt. Ezek általában 2–2 és félórásak voltak, de nem ritkán ráhúztunk időben, így akár 3 órás edzésekbe is belefutottunk. De nyomtuk, csináltuk, és nem álltunk meg, ha valakinél reccsent vagy kiugrott valami. Minden edzésen agyonvertük egymást, de szó szerint. Tettük ezt élvezettel és szeretettel. És természetesen tisztelettel. Rehák Gyuri, Susa Vendel, stb voltam együtt, akiknek komoly előnyük volt velem szemben, hiszen már jó ideje jártak Csabihoz. Borzasztó kemények voltak, de mindig testvériesen viselkedtek. Ott megtapasztalhattam, milyen is egy igazi, jó közösségben lenni. Persze oda kellett tenni magunkat az edzéseken, de még ha fizikailag fájdalmat is okoztunk egymásnak, akkor is tiszteltük és segítettük egymást. Igazi család voltunk.
Miért szakadt meg ez a vonal számodra?
Elvittek határőrnek, és amikor leszereltem, már nem ugyanaz az edzés volt. Nagyon elment a thai boksz irányába, ami magában nem lett volna baj, de olyan, számomra extrém bemelegítések voltak, amit egyszerűen nem bírtam. Például könyökön és térden kellett néhány kört megtenni a teremben. Ezeket egyszerűen nem bírtam. Ehhez tudni kell, hogy egy velem született betegség miatt alapból nem százszázalékos a térdem, és valójában serdülő kor után nem lett volna szabad terhelnem az ízületeimet. Persze ezt akkor senki nem mondta, mivel nem is vették észre. Én pedig, ugye, adtam az ízületeknek rendesen, és idővel gallyra is vágtam a térdemet, így az említett könyökös-térdes gyakorlatot nem tudtam volna sérülés nélkül végrehajtani.
Ha jól sejtem, itt kapcsolódott az életedbe a kung fu?
Valóban. Akkoriban volt egy nagyon jó barátom, akivel ráadásul egy lépcsőházban is laktunk. Úgy hívták: Váradi György. Gyuri említette, hogy kung fut tanul egy bizonyos Tix Richárd mesternél, és mennyire jók az edzések. Sikerült felkeltenie az érdeklődésemet, és lementem vele a következő foglalkozásra. Ekkor kerültem bele abba a Nagy Családba, melyet azóta sem hagytam el, és amire azt mondhatom, hogy számomra az „élet mankója”. De ezt szó szerint értsd! Nincs az életemnek olyan aspektusa, amiben ne tudtam volna számítani a kung fu családomra. Minden nehézségen átsegített – és volt belőlük bőven. Sokszor a padlóra kerültem, de minden alkalommal fel tudtam állni és folytatni az életemet úgy, hogy közben még másoknak is tudtam segíteni.
Szóval lejártam Tix mester edzéseire és egyre több időt töltöttünk együtt. Sokat beszélgettünk, edzettünk és tanultunk. Aztán eljött az idő, mikor az addig tanult sáska irányzatot le kellett váltani, hogy tovább tudjunk fejlődni.
„Amikor egy ajtó bezárul, egy másik kinyílik.” Ezen az ajtón „lépett” be Bánhegyi Laci bácsi, akinek segítségével kapcsolatba kerülhettünk Lee Kam Wing nagymesterrel, akinek irányítása alatt újult erővel és lelkesedéssel folytathattuk a stílus gyakorlását.

Gondolom, azért volt némi eltérés az addig gyakorolt és Lee mester által tanított stílus között. Vagy tévedek?
Nem, teljesen jól gondolod. Az egy déli irányzat volt, amit Lacibácsi átalakított TiX mester testalkatára. Az ő tanítása már egy átdolgozott változat volt, amelyet Bánhegyi Laci bácsival közösen formáltak tovább. Magasabb állásokkal és magasabb köríves rúgásokkal operáló stílust alakítottak ki belőle. De ezzel semmi probléma nem volt, hiszen valahol az összes stílus így alakulhatott ki. Aztán Lee mester elhozta számunkra az Északi Hét Csillag Imádkozó Sáska irányzatot, melyet innentől eredeti, autentikus irányítással tanulhattunk.
Azóta eltelt néhány évtized. Visszagondolva azokra az időkre, mennyivel volt másabb a helyzetetek, mint ma? Könnyebb vagy nehezebb volt a ’80-as tanulni, tanítani, mint napjainkban?
Kezdjük a könnyebbséggel, ami főként abban rejlett, hogy mindenki nyitott volt. Emellett azt sem szabad elfelejteni, hogy akkoriban nem volt az a fajta „túlkínálat”, mint manapság, amikor szinte minden utcában találhatunk valamilyen harcművészeti vonatkozású oktatást. Amikor ’83-ban megalakult a Kung fu szövetség, mindössze három stílus képviseltette benne magát: Tix Richárd, Tölgyesi Csaba, és Leányfalvy Attila Koppány (shirayan) mestereké. 1990-ben csatlakozott Sifu Miló András a saját rendszerével. Összesen tehát 4 stílusról beszélünk, ami nem japán eredetű volt. Több volt a jelentkező, nagyobb volt az érdeklődés egy-egy bemutató után, és sokan jöttek barátok, ismerősök ajánlásával is.
Talán azért is, mert akkor még mindenki valóban tanulni akart – nem divatból, hanem szívből.

Te magad, mint oktató mennyit változtál az eltelt évek alatt? Ugyanúgy tanítod a kung fu-t, mint ahogyan régen, vagy „modernizálódtál”?
Ez egy nagyon jó kérdés. Szeretnék ugyanúgy tanítani, mint amikor elkezdtem. Követem azokat a tanításokat, melyeket én kaptam a mestereimtől és igyekszem ugyanazokkal a módszerekkel tovább adni a tudásomat, de már nem megy. 1988-tól 1998-ig még úgy tanítottam, ahogy engem. Ők még kibírták azt a fizikai és lelki képzést. De utána elkezdett változni a társadalom. Azok a módszerek ma már nem mindig állják meg a helyüket. Nem azért, mert nem hatékonyak, hanem mert olyan sok változáson ment keresztül a világ, hogy sokszor a tanítványok nem bírják. Fizikailag és mentálisan egyaránt. A gyerekeknél, ha valamelyikükre kicsit szigorúbban nézek, elsírja magát. De a felnőttek között is akadt, aki hasonló okok miatt maradt el az edzésről. Lehet, hogy ez nagyon sarkos példa volt, de sajnos ez a helyzet. 2015 után még rosszabb lett a helyzet a jelentkezőket illetően. Sajnos ki kell mondjam, de egyre „gyengébb” fiú tanítványok jelentkeztek. Az önmagukról alkotott kép sehol nem volt a valódi teljesítményhez, az „egó”-ról nem is beszélve… A lányok sokkal kontrasztosabban összeszedettek és teherbíróbbak voltak.

Ahogy a kung fu útja sem ér véget soha, úgy a beszélgetésünk sem zárult le ezen a ponton. A folytatásban még közelebb kerülünk ahhoz a gondolatvilághoz, amelyben a mozdulat és a lélek eggyé válik.
Folytatjuk…
