Második rész: az ókor végétől a XIX. századig
5.rész
Itt az ideje, hogy tekintetünket a világ keleti részei felé fordítsuk. Szokás manapság azt mondani, hogy Ázsiában a harcművészetek fejlődése sokkal spirituálisabb volt, mint Európában. Noha van ebben némi igazság, ebben a formában ez így nem teljesen fedi a valóságot.
Az tény, hogy Ázsiában a harcművészeti képzés, mint ahogy azt Kína esetében is jól láttuk és majd Japán esetében is egyértelmű lesz, szorosan kapcsolódik spirituális és filozófiai tanításokhoz. Európában ez a lovagkorban ugyanígy jelen volt, csak nem annyira a filozófiák és vallások sokszínűsége volt a jellemző hatás a katonai nevelésben és képzésben, hanem a kereszténység civilizációt építő és megtartó erejét láthattuk a harcosok vallási nevelése és az erkölcsi oktatás középpontjában. Persze ez a fajta szemlélet a reformáció korával elszenved bizonyos változásokat, de alapvetően a kereszténység meghatározó tanai mentén nevelkedett fel megannyi generáció Európában. Ebben változást, vagy inkább zavart okozott a felvilágosodás korának racionalista filozófiája, ami természetesen egyes dolgokban előrelépést jelentett – különösen a tudományok terén -, azonban vallási téren új kihívásokat teremtett. A vallás ekkor már nem tartozott olyan mértékben a katonai neveléshez, mint mondjuk a lovagkorban, viszont a teljes kultúrát mélyen átitatta. Mintegy természetes része volt az emberek életének, neveltetésének, egyfajta alapnak volt tekinthető. Ezzel szemben a Távol-Keleten maguk a harci rendszerek is egy vagy több kiválasztott filozófiai és spirituális iskolának a tanításához köthetők, így azoktól elválaszthatatlanul adták tovább a mesterek az ősök tanításait, hogy megőrizzék azokat az utókornak. Ezek a tanok az emberi testről és annak működéséről is tartalmaztak fontos tanításokat, amiket később beépítettek a gyógyító és a támadó módszereikbe is. Például az akupunktúra, az akupresszúra és az emberi test gyenge pontjainak ismerete erőteljesen befolyásolta a távol-keleti harcművészetek technikáit és módszereit.
Noha a tudás és az elvek más, hasonló kultúrákban is valamelyest kialakultak, általánosan elfogadott, hogy az első szórványos emlékek az akupunktúrával és az akupresszúrával kapcsolatosan Kínából és Indiából származnak. A jól rendszerezett feljegyzések a test vitális pontjait illetően, az akupunktúrás pontokat és azok egymással való kapcsolatának, illetve a belső szervekre gyakorolt hatásuknak a rendszerét szintén Kínában jegyezték le először. A szórványos leírások egyes kutatók szerint már a Kr.e. II. évezredben megtalálhatóak voltak, de igazán rendszerbe foglalva csak a Huangdi Neijing[1](magyarul: A Sárga Császár belső könyvei/A Sárga Császár belső iratai/feljegyzései) című műben találhatjuk meg az akupunktúrás pontokat. Ez a könyv egyben a kínai orvoslás egyik alapműve, ahol már a cím megér egy kis magyarázatot: a Sárga Császár mitikus uralkodó volt, akit a hagyományok szerint a kínai orvoslás atyjának szokás tekinteni. A belső könyv pedig a test belső részeinek gyógyítására utal – szemben mondjuk a test külsőleg látható részeivel -, és ezek alapvető kérdéseivel foglalkozik. Noha egyes források akár 2000 pontról is beszámolhatnak, a klasszikus elgondolás szerint 361 akupunktúrás pontot különböztettek meg, amelyek annak a 14 energiapályának (meridiánnak) a mentén helyezkednek el, ahol elképzelésük szerint a vitális energia (Qi, Japánban Ki) áramlik. Indiában a kínaival megegyező időszakban az ajurvédikus tanok között találhatjuk meg az úgynevezett marma pontokat, amelyek a test gyenge pontjait jelentették. Ezek a pontok az idegek, erek, izmok és csontok felett helyezkednek el, az ajurvédikus gyógyászatban 107 ilyen pontot számlálnak, amelyek felfogásuk szerint – akárcsak Kínában – az életerő (prána) áramlásának kulcsfontosságú helyei. Ezt a tudást Indiában már akkor előszeretettel alkalmazták harci célokra, akárcsak később a koreai, avagy a japán harcművészeti iskolákban, rendszerekben. Koreába és Japánba a kínai tanításokon keresztül jutott el ez a fajta tudás.
A japánokhoz az ajurvédikus tudás kicsivel lassabban, csak a buddhizmus terjedésével juthatott el, míg az akupunktúra ennél gyorsabban, köszönhetően részben a koreai közvetítésnek, illetve direkt módon, a kínai orvostudomány hatásának. Mindez nagyjából a Kr.u. VI. századtól jelent meg a szigeteken. A japán gyógyítók és harcosok az indiaihoz hasonló, élettani helyekre összpontosító tudományt gyakran a tsubo-jutsu névvel illetik, és teljeskörű kezelési eljárások épülnek az ismeretükre. Ezek a pontok legtöbb esetben átfedésben vannak akupunktúrás pontokkal, de természetesen az akupunktúrában sokkal több pontot különböztetnek meg. Elterjedt név még a kyusho, ami „létfontosságú/kritikus pontokat” jelent, az ezekre épülő tudást pedig kyusho-jutsunak szokás nevezni. Ezek a pontok nyomásra, ütésre vagy ingerlésre komoly hatásokat tudnak kifejteni a gyakorlók szervezetére.
Kínában ehhez hasonló művészet a dim mak, amely az energiaáramlást támadja, méghozzá szintén veszélyes pontokon keresztül. Emellett egyes okinavai iskoláknál is megtalálható efféle tudás, bár bizonyos hangsúly eltolódásokkal. Ilyen például Seiyu Oyata mester Ryu-Te iskolája – a XX. század második felétől -, amely más, régebbi iskolákhoz és Kínához is visszavezethető. A kyusho-jutsu esetében már a teljes akupunktúrás térkép bekapcsolódhat a pontoknak, a harci rendszerekben történő alkalmazása terén, illetve – különösen újabban – más gyakorlatokkal is ki szokták egészíteni ezt a képzést. Erre egy példa, hogy egyes iskolákban tanították és napjainkban is oktatási anyag, hogyan „rejtsünk” el bizonyos testrészeket és pontokat a találatok elől. Kifejezetten ellenállóvá tudják tenni a testet a kemény fizikai támadások ellen, illetve akár – ahogy a kyusho-jutsu mesterei mondják – semlegesíthetik a támadások erejét részben, vagy egészben energetikai szinten is. A teljes, valamint pontos hatás kiváltásához temérdek gyakorlás és mélyebb tudás szükséges, mivel ismerni kell például a test szerveihez köthető biológiai órát, a meridiánok futását és pontjait, az adott életpont vagy életpontok típusait és a rájuk gyakorolt hatások fajtáit, az aktivizálásuk és kombinálásuk hatásait, valamint megtámadásuk optimális szögét és erejét. Mindez a tudás, valamint még sok más ismeret és gyakorlat korábban egybefonódott a harcművészetek gyakorlásával, a gyógyítás tudományával és filozófiai, illetve vallási tanításokkal. Ez persze a modernebb időkre megváltozott, különösen nyugati hatásra, de a világ számos helyén a mai napig így van.
Ázsia, illetve annak keleti és délkelet-ázsiai régiói is hatalmasak, így bőven van hely számtalan iskola, stílus és rendszer számára. Például a mai Kambodzsa területén már a Kr. u. I. században megjelent a bokator, az állatmozgásokat, földharcot és fegyverhasználatot ötvöző rendszer. Eredetileg katonai kiképzésre szolgált, így természetesen nem mellőzte a könyökütések és a térdrúgások alkalmazását sem. A később, nagyjából a XII. századtól létező thaiföldi muay boran szintén rendkívül erős kondicionális alapokra épült. Híres volt az öklök, a láb, a könyök és a térd használatáról, és tulajdonképpen a ma méltán népszerű muay thai közvetlen őseként tekinthetünk rá. A korszakban azonban a fegyverhasználat még hangsúlyosan jelen volt, hiszen a rendszert elsősorban katonáknak oktatták.
Indonézia területein már a Kr. u. VI. századtól találkozhatunk a pencak silat korai formáival, amely csak a XIII. századra terjed el széles körben. A XVII–XIX. században a gyarmatosítók elleni ellenállás egyik fontos eszközévé válik, hasonlóan az ősi indiai kalaripayattuhoz, amely a késő középkorra tisztul le a ma is ismert formájává. A portugál, holland és brit jelenlét időszakában ez a tudás szintén fegyverként szolgált a helyiek kezében. Bár a brit uralom alatt, a XIX. században számos indiai edzőtermet bezárattak, a harci és kulturális örökség végül mégis fennmaradt.
A kalaripayattuban megjelennek az életpontok tudatos támadására irányuló technikák, míg az idegpontokra és az idegrendszerre ható módszerek különösen jellemzők a filippínó kali – más néven eskrima vagy arnis – pusztakezes ágára, a panantukanra. Ez a rendszer már a XV. század előtt kialakult, majd a spanyol gyarmati időkben (XVI–XIX. század) gyakran táncos formában gyakorolták, hogy a gyarmatosítók ne ismerjék fel: valójában a fegyverforgatás művészetét őrzik. Ez a jelenség kísértetiesen hasonlít a brazil capoeira fejlődésére, ahol szintén zenébe és táncba rejtették a harci mozgásokat. Bár a filippínó rendszer főként a kés és a rövidbot használatáról híres – akár két kézben, bármilyen kombinációban – a régi tradíciók kardot is alkalmaztak. A pusztakezes mozgásrendszerrel együtt így egy olyan összetett önvédelmi repertoár alakult ki, amely a modern világban is teljes értékűen használható.
[1] Egyes esetekben úgy is megtalálható, mint Huang Di Nei Jing Su Wen.
Folytatjuk…
