Az ókor végétől a XIX. századig
7.rész
Ebben a szellemi, vallási és politikai közegben a japán harcművészetek felemelkedése, sokszínűsége és spirituális töltete sokkal érthetőbbé válik. A japán harcművészetek kialakulását több korszakra szokták bontani, és különböző szempontrendszerek alapján többféle felosztás is létezhet. Nem szeretnék állást foglalni egyik megközelítés mellett sem; inkább egy olyan folyamatot szeretnék felvázolni, amelynek szálára gyöngyszemekként fűzöm fel a harcművészetek kialakulását és későbbi fejlődését.
Számunkra az első igazán fontos időszak a Heian-kor (794–1185), vagyis a „béke kora”. Ez az időszak jelenti a japán nemzeti kultúra megszületésének kezdetét, amikor erőteljesen érvényesültek a kínai hatások, és virágzásnak indultak a művészetek. Ekkor alakul ki a japán irodalmi írásbeliség, és ekkor születik meg Muraszaki Sikibu tollából a világirodalom egyik első regénye, a Gendzsi herceg története (Gendzsi monogatari), valamint Szei Sónagon műve, a Makura no szósi, vagyis a Párnakönyv.
794-ben Kiotó császári fővárossá válik, és egészen 1868-ig tölti be ezt a szerepet. A császári udvar mellett a legnagyobb befolyás a Fudzsivara-klán kezében összpontosult, akik házassági kapcsolatok révén, a háttérből irányították az udvari politikát. A korszakban terjednek el szélesebb körben bizonyos buddhista irányzatok is, amelyek a gyógyítással és az emberi test ismeretével kapcsolatos tudásformákat hoznak Japánba – ezek lassan szintén elterjednek az országban.
A 10. századra a központi hatalom meggyengül, miközben a harcos osztály egyre nagyobb hatalomra tesz szert. Végül két nagy nemesi család között dől el, ki gyakorolja a tényleges katonai uralmat Japán felett: a Taira és a Minamoto klán között zajló háború 1180 és 1185 között zajlik. A konfliktust a Minamoto család nyeri meg, aminek következményeként megszületik a Kamakura-sógunátus, Japán első katonai kormányzata.
Itt érdemes néhány szót ejteni arról, kik is voltak valójában a sógunok, és miért bírtak ekkora jelentőséggel. A sógunok a japán történelem talán legnagyobb hatalmú alakjai voltak egészen a Meidzsi-restaurációig. Ők töltötték be Japán legfőbb hadurának szerepét, és a többi nagyúr (daimjó) felett álltak, akiktől feltétlen hűséget és szolgálatot követeltek. Sok esetben még a császár tényleges befolyása sem érte el a sógunét. Bár a császár személye sérthetetlen, szimbolikus és isteni eredetűnek tartott figura volt – akit a legmélyebb tisztelet övezett –, valós hatalma hosszú időn át elmaradt a katonai kaszt vezetőjéétől. A szamurájok a sógunt ismerték el legfőbb hadúrként, így az, aki ezt a rangot megszerezte, gyakorlatilag az egész ország fölött rendelkezett. Nem véletlen tehát, hogy a japán történelem során sokan szálltak harcba ezért a címért.
A Heian-korban a katonai és a harcművészeti képzés szorosan összefonódott. A korszak jellemző fegyverei a klasszikusnak számító íj, lándzsa és kard voltak, ezek közül is legtöbbször az íj és a lándzsa kapott domináns szerepet. Kínai mintára az állam tartotta fenn a hadsereget, ekkor született meg a harcosok, a bushi-k osztálya, és ezzel együtt kezdetét vette a szamurájréteg kialakulása is. A korszakban megjelent a párbajok kultúrája, amely később a harci hagyományok fontos részévé vált. A csatákban nagy, ó-joroi típusú páncélokat viseltek, amelyeket lószőrrel béleltek, és kívül lakkréteggel láttak el a tartósság érdekében. A lovas katonák rangja és szerepe mindeközben jelentősen megnőtt, ami hozzájárult a szamurájság későbbi katonai fölényéhez is.
A Heian-kor vége felé, nagyjából 1113 táján érkezünk el egy rendkívül fontos állomáshoz a japán harcművészetek történetében. A hagyomány szerint ekkor élt Izumo Kandzsa Jositeru (Izumo Kanja Yoshiteru), aki a kínai kempót és az ősi japán önvédelmi, illetve katonai technikákat tanulmányozva létrehozta az eddig ismert legelső japán tai-jutsu/ju-jutsu iskolát, a Shinden Fudo-ryū rendszerét. Ez az iskola két nagy szisztémára tagolódott. Az egyik a keményebb, erőteljesebb technikai végrehajtásokat hangsúlyozó tai-jutsu volt, amely ütéseket, rúgásokat, dobásokat és ízületi feszítéseket tartalmazott. A másik a lágyabb megközelítésű ju-jutsu, amely a fogásokra, ízületi kulcsokra, feszítésekre, földrevitelekre és dobásokra épült. A két rendszert egy iskolán belül külön is lehetett tanulni, és egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy minden tanítvány mindkettőt elsajátítja vagy mindkettőben magas szintre jut.
A Shinden Fudo-ryū egyik központi jellemzője a természetesség elve: a harci állások (kamae) mellőzése, a rákészülés minimalizálása és a környezet tudatos felhasználása. Ez az iskola több későbbi – mai kifejezéssel élve – ninjutsu irányzat alapjául is szolgált. Bár a később igazán kiforrott, továbbfejlesztett, jól körülhatárolt és széles körben ismert ju-jutsu iskolák csak a későbbi korszakokban jöttek létre, a Shinden Fudō-ryū korai megjelenése kétséget kizáróan előfutára volt egy hosszú, sokszínű és meghatározó harcművészeti korszak eljövetelének.
A sógunátus létrejöttével a Heian-kort követő Kamakura-korban (1185–1333) a harcos osztály végérvényesen felemelkedett. A korábbi udvaroncoktól elkülönülő kaszt kultúrájában a harcművészetek, valamint a hűségre, becsületre és egyszerű, katonás életre való nevelés központi szerepet kapott. A művészetek továbbra is virágoztak: a Heian-korból örökölt költészet, festészet és tusfestészet pompája tovább élt, sőt több műfaj éppen ebben az időszakban érte el csúcspontját. Nem véletlen, hogy később született a mondás: „ken fude ittai” – „kard és ecset egy/egylényegű”. Bár ez a kifejezés feltehetően az Edo-korhoz (1603–1868) köthető, a Kamakura-korban is igaz volt, hogy a japán harcos ideálja nem merült ki a fegyverforgatásban. Elvárás volt a művészetek bizonyos fokú gyakorlása és ismerete is.
A kardforgatás (kenjutsu) és a kalligráfia (sodó) gyakorlata számos ponton találkozott: mindkettő magas szintű koncentrációt, gondolatnélküli elmét (musin) és precíz koordinációt kívánt. Ez a lelki és technikai rokonság természetes módon teremtett szoros kapcsolatot a két tevékenység között. A későbbi korszakokban némelyek odáig is elmentek, hogy állították: egy harcos ecsetkezeléséből meg lehet állapítani a kardforgatásban való jártasságát. Akár igaz volt ez, akár nem, az bizonyos, hogy a katonai kaszt tagjai aktívan gyakoroltak különféle művészeteket, és lelkesedtek a színház, valamint a gyakran spirituális töltetű szertartások iránt is.
Ugyancsak a Kamakura-korban jelenik meg az a busido-eszmény, amely később, főként az Edo-kor folyamán finomodott tovább és nyerte el letisztult formáját. Ez a „harcos útjaként” ismert etikai rendszer nemcsak a szamurájok erkölcsi iránytűje volt, hanem az idealizált japán férfi és nő képét is formálta. A „japán lélek” ekkortól kezdve egyfajta nemzetkarakter-ideálként jelent meg, amelyet a későbbi korokban, különösen a XIX. század végétől, gyakran nacionalista vagy militarista célokra használtak fel — rendszerint jelentős csúsztatásokkal és hangsúlyeltolásokkal élve. Ennek egyik legsötétebb példája a kamikaze („szent szél” vagy „isteni szél”) pilóták esete. Őket többek között a Hagakure sorainak kiragadott, kontextusukból kiforgatott részleteivel motiválták, amelyek így akár az öngyilkosságra is ösztönözhették a katonákat. A busido eredeti erkölcsi tanításainak és a jamato-damasi, az ősi „japán lélek” eszményének ilyen mértékű eltorzítása jól mutatja, miként formálták át a régi szamurájok örökségét a modern kor ideológiai céljai érdekében.
A Kamakura-kor számunkra egy másik szempontból is jelentős, hiszen ekkor jelennek meg azok a harcművészeti tanítások és alapelvek, amelyek hozzájárultak a szamurájkultúra technikai és szellemi megerősödéséhez. Ebben az időszakban született meg például az első hagyományos udvari iskola, az Ogasawara-ryū, amely a lovas íjászat és az udvari etikett oktatására specializálódott. Emellett a korszak harci gyakorlatai között megtaláljuk a páncélos birkózást és a földharcot is, amelyek később a ju-jutsu iskolák szerves részévé váltak. Ismert tény, hogy a ju-jutsu és a tai-jutsu a japán harcművészetek legautentikusabb formái közé tartoznak — különösen akkor, ha mindezt a hagyományos japán fegyverforgatás tudományával együtt szemléljük. A Kamakura-kor tehát nem csupán politikai és társadalmi átalakulásokat hozott, hanem a harcos életforma alapját jelentő technikák és tanítások megerősödésének időszaka is volt.
Folytatjuk… és nagyon izgalmas rész következik.
