Az aikido-t gyakran a béke és az együttműködés harcművészeteként emlegetjük. Úgy beszélünk róla, mint egy rendszerről, ahol nincs ütés, nincs rúgás, nincs erőszak. Mégis, ha belépünk egy dojo ajtaján, gyorsan kiderül: kevés olyan harcművészet létezik, amely ennyire pontosan, célzottan és következetesen dolgozna a fájdalommal. Csuklók, könyökök, vállak, nyak – a fájdalom ott van minden edzésen. Csak éppen nem tanuljuk meg kezelni.

Emlékszem egy edzésre, ahol egy teljesen hétköznapi kote-gaeshi túl későn lett megszakítva. Nem volt benne erő, nem volt benne rossz szándék. Csak egy fél másodperc csúszás. Az uke esett, felállt, mosolygott, legyintett, hogy „semmi gond”. Másnap viszont nem jött edzésre. A csuklója napokig fájt. Nem tört el, nem szakadt el semmi – csak „jelezte”, hogy valami túlment egy határon. Az aikido-ban az ilyen dolgok gyorsan eltűnnek a tatamin. Pedig ezek a pillanatok mondanak el a legtöbbet.

Az aikido technikái kívülről gyakran lágyak és folytonosak, és jelentős részük fájdalmon keresztül működik. Nem ütünk, nem rúgunk, hanem ízületeket terhelünk, tengelyeket bontunk, idegpályákat feszítünk. Egy jól kivitelezett nikyo vagy sankyo nem „kellemetlen”. Fáj. Nem véletlenül. Ezek a technikák az emberi test természetes határaira épülnek, és pontosan ezért hatékonyak. A mozgás szép, az esések gördülékenyek, a támadás és a megoldás között nincs látványos ütközés, belül azonban egészen más történik.

Ennek ellenére mégis ritkán beszélünk erről nyíltan. Az uke szerepe kulcsfontosságú. Ő az, aki vigyáz a saját testére, időben kopog, esik, gördül, megszakítja a technikát. Ez a tudás nélkülözhetetlen. De közben kialakul egy furcsa egyensúly, egyfajta mellékhatás: az uke nem megtanulja kezelni a fájdalmat, hanem megtanulja elkerülni. És a dojo falain belül ez többnyire igaz is. A való életben azonban egészen másképp működik. A hangsúly a dojo-ban természetesen a biztonságon van, ami érthető és szükséges. Csakhogy közben kimarad valami lényeges: az, hogy mit kezdünk magával a fájdalommal.

Egy nem edzett ellenfél nem tud esni, nem érti, mi történik vele. Nem ismeri fel a technika ívét, nem reagál „aikidósan”, és nem biztos, hogy akkor adja fel, amikor az számára logikus lenne. Ilyenkor a fájdalom nem egy tanulási jelzés, hanem nyers biológiai inger. Az aikido-s pedig sokszor ilyenkor döbben rá, hogy technikát tanult – de fájdalomkezelést nem. Más harcművészetekben a fájdalom nyíltan jelen van. Ütnek, rúgnak, feszítenek, és ezzel együtt tanítják azt is, hogyan lehet fájdalom alatt gondolkodni, mozogni, dönteni. Az aikido-ban ezzel szemben a fájdalom sokszor olyan, mint egy kellemetlen melléktermék, amit jobb gyorsan elengedni.

Végezetül óhatatlanul megfogalmazódik bennünk a kérdés: Ha mindez valós, miért nem beszélünk erről? Talán azért lett tabu, mert az aikido nem akar durva lenni, annak mutatkozni. Nem akar félelmet kelteni, nem akar sérüléseket, és nem akar agressziót. Ez mind érthető. Csakhogy a fájdalom nem az agresszió szinonimája.
Jelzés. Határ.
A fájdalom akkor is jelen van, ha nem beszélünk róla. Ha elhallgatjuk, nem szűnik meg – csak váratlanabbá válik. Pedig az aikido pont abban lenne különleges, hogy képes finoman, fokozatosan megmutatni ezt a határt. Nem keményebben, nem brutálisabban, hanem tudatosabban. Megtanítani, mikor fáj „csak” annyira, hogy tanítson, és mikor lép át egy pontot, ahonnan már nincs visszaút. Ez nem a technikák megváltoztatását igényelné, hanem a hozzáállásét.
Sok dojo inkább hallgat ezekről. Nem rosszindulatból, hanem óvatosságból. Csakhogy ezzel nem védjük meg a tanítványt – csak későbbre toljuk a felismerést.

Tetszett az írás?
Egy kattintás Neked, hatalmas segítség nekünk!
Oszd meg, hogy másokhoz is eljusson, és támogasd a katanamagazin.hu-t!