Az ókor végétől a XIX. századig

8.rész

A Kamakura-kor lezárultával beköszöntött a Muromacsi-kor (1336–1573), amely a harcművészetek szempontjából rendkívül termékeny időszaknak bizonyult. Ez az éra részben egybeesett az úgynevezett „hadakozó fejedelemségek korával” (1467–1603), amikor is az országot szinte folyamatos háborús konfliktusok és hatalmi villongások szabdalták. A kényszerű alkalmazkodás, a túlélés és a harci tapasztalatok feldolgozása új megközelítéseket hívott életre, amelyek alapjaiban formálták át a japán harcművészeti gondolkodást. A harcművészeti rendszerek valódi virágzásáról beszélhetünk. Számos olyan iskola jött létre, amelyek nem csupán a technikai tudást adta át, hanem átfogó szemléletmódot is képviselt egyben. Közülük több a mai napig fennmaradt, élő hagyományként őrizve a korszak szellemiségét.

Ezek közül az első és talán legismertebb a nagyjából Kr. u. 1447-ben alapított Tenshin Shōden Katori Shintō-ryū (ejtsd: Tensin Sóden Katori Sintó-rjú). Az iskola különlegessége abban rejlik, hogy rendszerbe foglalva tanította a japán kard, a bot, a lándzsa, a suriken, valamint a ju-jutsu (dzsudzsucu) alkalmazását, páncélos és páncél nélküli ellenféllel szemben egyaránt. A növendékektől nem csupán technikai fejlődést, hanem rendkívüli fegyelmet, következetes gyakorlást és teljes odaadást követelt meg. Az iskolát Iizasza Csoiszai Ienao (Iizasa Chōisai Ienao) alapította. Tanításainak spirituális háttere mélyen gyökerezik a shinto hagyományokban, amire maga az iskola neve is utal. Érdekesség, hogy az alapító személy szerint buddhista volt, ami a japán vallási szemlélet sajátosságai miatt nem jelentett ellentmondást: a különböző tanok békésen megfértek egymás mellett.

A tanítványok a technikai képzés mellett megismerkedhettek a spirituális szimbólumok használatával is. Ennek nyomai a mai napig felfedezhetők a formagyakorlatokban, különösen a kenjutsu – a japán kardvívás tudománya – területén. Ezek a katák nem pusztán mozgássorok, hanem mélyebb jelentéstartalmat hordozó tanítások is. A Tenshin Shōden Katori Shintō-ryū tanításainak egyik legkülönlegesebb eleme a három titkos tekercs rendszere. Ezeket a gyakorlók öt, tíz és tizenöt év következetes edzés után kaphatják meg. A tekercsek nem csupán harci ismereteket tartalmaznak: tanításaik az élet szinte minden területére kiterjednek, egészen odáig, hogy miként válassza meg egy harcos saját házának elhelyezkedését. A lapokon mély filozófiai, vallási és erkölcsi tanok fonódnak össze, amelyek az iskola szellemiségének esszenciális részét alkotják.
Ugyan a módszer elméletben ezek nélkül is elsajátítható lenne, ám évszázadokon keresztül ez mégsem volt lehetséges. A gyakorlónak véresküvel kellett fogadalmat tennie arra, hogy betartja az iskola szabályait, és nem tér le a kijelölt útról. Ez nem puszta formalitás volt, hanem annak kifejezése, hogy a tanítvány nem csupán technikát tanul, hanem egy teljes életfelfogást fogad el. Több más, ebben az időszakban létrejött iskola is átitatódott azzal a hittel, hogy tanításaik valójában szent eredetűek. A harcművészet nem egyszerűen harci tudás volt, hanem olyan örökség, amelyet tisztelettel és alázattal kellett kezelni. A Tenshin Shōden Katori Shintō-ryū alapítójáról, Iizasza Csóiszai Ienaóról számos ilyen történet maradt fenn.
Az egyik legismertebb legenda szerint egy idegen érkezett hozzá, hogy párbajra hívja. Ienao azonban nem kardot ragadott, hanem arra kérte a kihívót, hogy a küzdelem előtt üljenek le együtt egy rövid időre. Amikor az beleegyezett, az iskola alapítója fogott egy kisebb szalmaszőnyeget, amelyet egy különösen vékony, zsenge bambuszszárra helyezett. A bambusz szinte a szőnyeget sem bírta el, Ienao mégis ráült úgy, hogy az alatta lévő bambusz egyáltalán nem roppant össze. A látvány mély benyomást tett a kihívóra. Úgy ítélte meg, hogy egy olyan emberrel áll szemben, aki nem csupán harcos, hanem szent ember is egyben, akit nem lehet legyőzni puszta technikával. Amit Ienao tett, arra ő maga nem lett volna képes. Ennek hatására elismerte vereségét, és visszalépett a párbajtól.

Az ilyen és ehhez hasonló történetek – amennyiben a gyakorlók elfogadták őket – generációkon át erősítették azt a hitet, hogy az iskola tanításai szent alapokon nyugszanak. Ez a meggyőződés a későbbi korokban is meghatározta a hozzáállást: a tanítást nem lehetett félvállról venni, azt minden körülmények között meg kellett becsülni.
De nem csupán a Tenshin Shōden Katori Shintō-ryū esetében találkozunk ezzel a jelenséggel. Számos más harcművészeti iskola alapítója is isteni látomásra vagy felsőbb tanításra hivatkozik a stílusa megszületésének körülményeit illetően. Ezek a történetek nem feltétlenül a szó szerinti igazságuk miatt voltak fontosak, hanem azért, mert olyan szellemi keretet adtak, amelyben a harcművészet többé vált puszta küzdelmi rendszernél.

A Katori szentély mellett a korszak másik kiemelkedő vallási központja, ahol harcművészeti rendszerek születtek, a Kashima szentély volt. Ez a hely nem csupán vallási értelemben bírt jelentőséggel, hanem a harci tudás átadásának egyik fontos szellemi központjává is vált.
Ide köthető a Kashima Shintō-ryū (ejtsd: Kasima Shintó-rjú), amelyet nagyjából 1530 körül alapított Tsukahara Bokuden. Az iskola tanításai szintén mélyen áthatódtak a sintó vallás szemléletével, és olyan fegyverek használatára készítették fel a gyakorlókat, mint a japán kard, a bot, a lándzsa, valamint a naginata, vagyis a japán alabárd. A rendszer elsősorban páncélos ellenfelek elleni küzdelemre összpontosított, ami jól mutatja a korszak hadviselésének sajátosságait.

Ugyancsak a Kashima szentélyhez kapcsolódik az 1570 körül létrejött Kashima Shinden Jikishinkage-ryū (ejtsd: Kasima Sinden Dzsikisinkage-rjú). Az iskolát Macumoto Naokacu alapította, tanításait pedig szintén vallási alapokra helyezte, szorosan összefonva a harci rendszert a shintó tanokkal. Itt a technikai képzés nem választható el a szellemi úttól: a kardforgatás egyben önfegyelmet és belső tisztaságot is jelentett.

Számos további példát és iskolát lehetne még felsorolni, amelyek mind azt mutatják, mennyire elválaszthatatlan szerepet játszott a spiritualitás a japán harcművészetek kialakulásában és fennmaradásában. Ezek a rendszerek nem pusztán harci technikákat adtak át, hanem olyan szellemi keretet is, amely generációkon át biztosította a tanítások folytonosságát és mélységét.

Ahogyan azt korábban is előrevetítettem, ebben az időszakban a ju-jutsu is új szintre lépett. A folyamatos háborúk és a változó harctéri körülmények szükségessé tették, hogy a puszta fegyveres küzdelem mellett a közelharci megoldások is kifinomultabbá váljanak. Ennek eredményeként több olyan iskola is létrejött, amelyek nemcsak a saját korukban voltak meghatározók, hanem később számos más irányzat megszületését is inspirálták. Ezek közül az egyik legjelentősebb a Takenouchi-ryū (ejtsd: Takenoucsi-rjú), amely 1532-ben, még a Muromacsi-kor idején jött létre. Az iskola alapítója tanításait kifejezetten a könnyű páncél viseléséhez igazította, így a technikák hatékonyan alkalmazhatók voltak a kor harcosai számára. A rendszer jól példázza azt az átmenetet, amikor a fegyveres harc kiegészítéseként a testközeli megoldások egyre nagyobb szerepet kaptak.

A másik két meghatározó iskola hatása már inkább az Edo-korszak idején bontakozott ki. A híres Yoshin-ryū (ejtsd: Josin-rjú) különlegessége abban állt, hogy a kínai harcművészetekből ismert ütések és rúgások elemeit is beépítette a ju-jutsu technikák közé. Ez új dimenziót adott a rendszernek, és jelentősen bővítette a harci lehetőségeket.

A harmadik irányzat, a Ryōi Shintō-ryū (ejtsd: Rjói Shintó-rjú) még az Edo-kor hajnalát megelőzően, nagyjából 1600 körül alakult ki. Már az iskola nevéből is egyértelműen kiderül, hogy a shintó tanok meghatározó szerepet játszottak a belső gyakorlatokban és a szellemi tanításokban. Itt a ju-jutsu nem csupán technikai rendszerként jelent meg, hanem olyan útként, amelyben a harci hatékonyság és a spirituális fejlődés szorosan összefonódott.

A szamurájok, a felkelő nap lovagjai, akárcsak nyugati társaik, nemcsak fegyverekkel, hanem hittel is fel voltak vértezve. Harcművészeti és hadművészeti ismereteik mellett világnézetük, erkölcsi tartásuk és belső fegyelmük is meghatározta őket. Mindkét harcosrétegre jellemző volt a lovas harcmodor ismerete, a páncél viselése a csatában, valamint az, hogy számos fegyverrel tudtak mesterien bánni. A hasonlóság azonban nem merült ki csupán a harcászatban. A szamurájok és a lovagok egyaránt igyekeztek betartani azokat az erkölcsi kódexeket, amelyek nemcsak szabályokat adtak számukra, hanem ki is emelték őket az egyszerű harcosok sorából. Ezek az elvek irányt mutattak a csatatéren és azon kívül is, meghatározva, miként kell élniük és harcolniuk.
A szamurájok pusztakezes tudása ugyanakkor sok esetben meghaladta a nyugati lovagok képzettségét ezen a téren. Egyesek olyan virtuóz szintre jutottak, hogy fegyver nélkül is képesek voltak lefegyverezni támadóikat. Ez a tudás nem csupán technikai fölényt jelentett, hanem annak a szemléletnek a lenyomatát is, amelyben a test, az elme és a szellem egységet alkotva működött.

Folytatjuk…