Az ókor végétől a XIX. századig

10.rész

A szekigaharai csata nem csupán egy új korszak kezdetét jelentette, és nem csak a szamurájok harci erényeit mutatta meg a világnak, hanem a harcművészetek területén is új hősök, iskolák és rendszerek felemelkedését hozta magával. A korszak aranykorából – noha ennél jóval több nevet is meg lehetne említeni – mindenképpen kiemelkedik két legendás alak, akik mai tudásunk szerint Szekigaharánál is jelen voltak: Mijamoto Muszasi (Miyamoto Musashi) és Jagjú Munenori (Yagyū Munenori).

Mijamoto Muszasi (1584–1645) alacsonyabb rangú szamurájcsaládból származott. Apja kiváló harcművész hírében állt, így természetes volt, hogy éveken át tőle tanulta a kardforgatás alapjait, valamint a szamuráj életmód szellemiségét. Első párbaját mindössze 13 évesen vívta meg, amikor legyőzte Arima Kiheit, a Kashima Shintō-ryū iskola kardforgatóját. Élete során Muszasi mintegy 62 párbajban vett részt, és a hagyomány szerint soha nem talált legyőzőre.

Sokáig úgy tartották, hogy a szekigaharai csatában a vesztes nyugati hadsereg oldalán harcolt – ez a feltételezés talán romantikusabbá és indokoltabbá tette volna későbbi sorsát. A legújabb kutatások azonban, amelyek személyes és hűbéri kapcsolatokat tártak fel Muszasi családja és a Kuroda-klán között, inkább ennek ellenkezőjére engednek következtetni.
Ami bizonyos: Muszasi élete nagy részét vándorlással és párbajokkal töltötte. Ronin volt – vagyis gazdátlan, vándorló szamuráj –, noha több csatát is megjárt a Tokugavák oldalán. Élete utolsó szakaszában végül Kumamotóban telepedett le, ahol a tanításnak, a meditációnak, valamint a művészeteknek és spirituális tevékenységeknek szentelte napjait. Itt írta meg legismertebb művét, a Go Rin no Sho-t, azaz az Öt elem könyvét, nem sokkal 1645. június 13-án bekövetkezett halála előtt. A műben sűrítette össze életútja során megszerzett tudását, egyedi kardvívó iskolájának és stratégiai szemléletének alapelveit, elsősorban legközvetlenebb és legtehetségesebb tanítványa, Terao Magonojo számára.

Mijamotó Muszasi harci stílusa, stratégiai gondolkodása, valamint a máig ismert és gyakorolt Hyōhō Niten Ichi-ryū (ejtsd: Hjóhó Niten Icsi-rjú) iskola alapelvei a maga korában több szempontból is újdonságnak számítottak. Taktikai módszerei eltértek a megszokottól, és gyakran megelőzték saját korukat. Muszasi – néhány kivételtől eltekintve – két kardot használt: jobb kezében a katanát, baljában pedig egy rövidebb pengét. A kétkardos, illetve kétkezes harc mestere volt, miközben a legtöbb iskola egyetlen kard forgatására helyezte a hangsúlyt.

Ettől eltérő, különleges eset volt a híres kardforgatóval, Szászaki Kodzsiróval vívott párbaja, aki a nodachi – azaz a hosszú, kétkezes japán kard – mestereként vált ismertté. A későbbi leírások szerint Muszasi egy evezőlapátból faragott, szokatlanul hosszú bokutōval (fakarddal) jelent meg a küzdelem helyszínén, és ezzel győzte le ellenfelét, aki a hagyományos katana hosszánál jóval nagyobb pengét használt. A párbajra Muszasi tudatosan készült, és szokásos taktikai, valamint pszichológiai hadviselésének eszközeit is bevetette. Szándékosan késve érkezett, hosszasan megvárakoztatva ellenfelét – ami nemcsak udvariatlanságnak számított, hanem feszültséget és bizonytalanságot is keltett a másik félben. Egyes feltételezések szerint a párbaj előtt nem mosakodott meg (sőt, talán ez egyébként sem volt szokása), így szagával is igyekezett kizökkenteni ellenfelét. Mindez jól mutatja, hogy Muszasi egyszerre folytatott lelki és fizikai hadviselést, és ezt a szemléletet adta tovább tanítványainak is.

Támadócentrikus természete és stílusa a kezdeményezés megszerzését helyezte előtérbe, célja az volt, hogy a harcot minél hamarabb eldöntse. Ugyanakkor rendkívül taktikus és felkészült kardforgató volt, aki a mozdulatok egyszerűségére és hatékonyságára törekedett, miközben ellenfeleit gyakran megtévesztette. Számára a kardforgatás és a szamuráj útja – különösen a párbajozás – nem pusztán a fizikai győzelemről szólt, hanem egy belső útról és művészeti folyamatról is, amelyet egész életében igyekezett tökéletesíteni. A kard nem csupán a „szamuráj lelkének” hordozója volt számára, hanem az az eszköz, amelyen keresztül önmaga beteljesítésére és életműve megalkotására törekedett.

Muszasi híres kortársa, a nála valamivel idősebb Jagjú Munenori (1571–1646) a szekigaharai csatában a Tokugava-klán személyes tanácsadójaként és a testőrség tagjaként lehetett jelen. A Tokugavák Munenorit nemcsak kiváló vívómesterként, hanem elsőrangú stratégiai gondolkodású tanácsadóként is alkalmazták, aki jelentős hatást gyakorolt a sógunátus katonai és szellemi irányvonalára. Muszasihoz hasonlóan Munenori is édesapjától kapta első harcművészeti és erkölcsi tanításait. Az elismert Jagjú „Szekisuszáj” Munetosi a Shinkage-ryū (ejtsd: Sinkage-rjú) avatott mestere volt, emellett mélyen elkötelezett buddhistaként a spiritualitás útját is járta. Különösen híres volt a mutō-dori technikájáról, amelynek lényege, hogy a harcos fegyvertelenül, puszta kézzel képes lefegyverezni a fegyveres támadót. Ezt a tudást örökül hagyta fiára és tanítványára, Munenorira, aki továbbfejlesztette és rendszerbe foglalta a tanultakat.

Munenori szellemi fejlődése során fokozatosan elindult azon az úton, amely a „halált hozó kard” – vagyis a fizikai erőszak és a pusztító küzdelem – rendteremtő szerepétől elvezetett „az életet adó kard” eszméjéhez. Ez a szemlélet a szamuráj harcművészetek és a spirituális gondolkodás egy magasabb szintjét képviselte, ahol a hangsúly már a megelőzésen, az élet védelmén és a konfliktusok lehetőség szerinti elkerülésén volt. A cél nem a puszta gyilkolás, hanem a győzelem elérése és a rend fenntartása lett.

E gondolatrendszerét és annak stratégiáját élete főművében, a Heiho Kadensho című írásában foglalta össze, amely 1632-ben született. A mű a japán kardvívás és a hadviselés elméleti és gyakorlati alapjait tárgyalja, és Mijamoto Muszasi Az öt elem könyvével együtt a klasszikus japán hadászati irodalom két legjelentősebb alkotása közé tartozik. Muszasi művéhez hasonlóan a Heiho Kadensho is széles körű érdeklődést váltott ki, hiszen tanításai jóval túlmutattak a harcosok és a harcművészetek világán. Munenori életében a vallási és filozófiai kérdések folyamatosan jelen voltak. Rendszeres eszmecserét folytatott a Rinzai zen buddhista irányzat egyik legnagyobb tanítójával, Takuan Szóhóval (Takuan Sōhō), akivel szóban és írásban is gyakran érintették a zen és a harcművészetek kapcsolatát. Beszélgetéseik során olyan alapvető fogalmakat fejtettek ki, mint a musin – a gondolat nélküli tudat állapota –, a fudōshin, azaz a rendíthetetlen, mozdíthatatlan elme harci helyzetekben, valamint az elme, az energia és a fizikai erő hármas egysége.
Munenori apja örökségére és saját tanulmányaira építve megújította harcművészeti rendszerét Edo városában – a későbbi Tokióban, a sógunátus központjában. Élete hátralévő részét tanítással és tanácsadással töltötte, végül a Yagyū Shinkage-ryū nagymestereként vált meghatározó alakjává korának. Akárcsak Mijamoto Muszasi, ő is legendaként vonult be a japán történelembe, harcművészete pedig a Tokugavák testőrségében széles körben elterjedt és nagy megbecsülésnek örvendett.

Munenori stílusához hasonló népszerűségnek az akkori Edo városában mindössze egy másik iskola örvendett: a Sekiguchi-ryū (ejtsd: Szekigucsi-rjú). Az irányzat gyökerei a Szengoku-korba nyúlnak vissza, amikor Oda Nobunaga térhódítása idején egy kiváló szamuráj, Szekigucsi Jarokuemon Udzsimune – más néven Szekigucsi Dzsúsin – kezdte el formálni saját harcművészeti rendszerét.

Miután Nobunaga legyőzte az addig nagyhírű és erős Imagava-klánt, Dzsúsin visszavonult a spirituális jelentőségű Atago-hegyre, ahol remeteedzésbe kezdett. Ennek az elmélyült gyakorlásnak és belső útnak az eredményeként született meg a Sekiguchi-ryū. A későbbiekben Dzsúsin útra kelt, és harcművészetével országszerte komoly hírnévre tett szert. Híre természetesen Edo-ba is eljutott, ahol a Tokugavák meghívták, hogy személyesen mutassa be tudását. A sógunt különösen lenyűgözte Dzsúsin harcművészeti jártassága, mindenekelőtt a vívás területén mutatott felkészültsége. A Sekiguchi-ryū rövid időn belül rendkívül népszerűvé vált, olyannyira, hogy nemcsak a kiválóságok körében tanulták, hanem végül maga a Tokugavák nyolcadik sógunja, Tokugava Josimune is elérte a menkyo kaiden (ejtsd: menkjo kájden) fokozatot – vagyis az iskola teljes beavatottsági szintjét, amely mai értelemben a nagymesteri rangnak feleltethető meg.

A Sekiguchi-ryū egyik legnagyobb erőssége az volt, hogy egységbe foglalta a fegyvertelen és a fegyveres harcművészeti tudást. Kiemelkedő szerepet kapott benne a kenjutsu, vagyis a japán kardvívás tudománya, a battōjutsu – modernebb nevén iaijutsu –, amely a hirtelen kardrántás és vágás művészetét tanítja, valamint a korábban már említett jūjutsu és a kyūsho-jutsu, azaz az életpontok ismeretének rendszere.

Mindezek alapján jól látható, hogy a harcművészetek legnagyobb mestereinek életútjában mennyi közös vonás fedezhető fel a Távol-Keleten – nemcsak Japánban, hanem szinte minden kultúrkörben. Ahogyan a mesterek sorsa, úgy maguk a japán harcművészetek is sok tekintetben hasonlítanak egymásra, még akkor is, ha bizonyos alapvető pontokon különböznek. Éppen ezek az eltérések adják az egyes iskolák egyediségét és karakterét. A szamurájok képzése azonban az Edo-korban fokozatosan egységesebb keretek közé került, és mind szervezeti, mind szemléleti szinten egyre inkább szabályozottá vált – ahogyan maga az életmódjuk is. Ez természetesen nem jelentette a stílusok és iskolák eltűnését, sőt, új irányzatok is születtek. Mielőtt azonban megvizsgálnánk, miként alakult az iskolák további sorsa, érdemes röviden áttekinteni azokat a központi változásokat, amelyek ezt az átalakulást meghatározták.

Folytatjuk …

Az előző részt IDE KATTINTVA olvashatjátok el