Becenév. Sok embernek van beceneve, amit jó esetben barátok vagy családtagok adtak neki. A becenév általában a viselője valamelyik tulajdonságára, egyediségére utal, vagy egyszerűen csak a nevének rövidített változata. A capoeira világában azonban a becenév nem dísz és nem véletlen tréfa. Az apelido egy ajtó egy másik énhez: kizökkent, provokál és új szerepbe helyez. A rodában nem az lép be, aki a hétköznapokban vagy, hanem az, aki akkor születik meg, amikor megszólítanak a neved helyett. Egy olyan alteregót, amely csak a roda világában létezik.

A capoeira sokak szemémeb első pillantásra játéknak tűnik. Aki azonban belép a rodába, hamar megérzi, hogy itt jóval többről van szó, mint mozgásról vagy zenére végzett akrobatikáról. A capoeira egy sajátos szerepjáték is egyben, ahol az ember kilép a hétköznapi önmagából, és felvesz egy új arcot. Ennek az átalakulásnak az egyik legizgalmasabb eszköze a becenév, az apelido.

Sokan meglepődnek azon, hogy a capoeiristák becenevei gyakran egyáltalán nem illenek a viselőjükhöz. A csendes, visszahúzódó tanítvány „Vihar” lesz, a mosolygós, barátságos emberből „Dühös”, a magas, erős testalkatú játékosból pedig „Kicsi”. Ez azonban nem véletlen és nem gúny. A capoeira kultúrájában az apelido nem címke, hanem eszköz. Egyfajta billentés, amely kizökkenti az embert abból a szerepből, amelyhez egész életében ragaszkodott. A roda terében nem a civil személyiséged mozog, hanem egy másik éned. A becenév ezt az átlépést segíti. Amikor megszólítanak az apelidóddal, az nem te vagy, akit a munkában, a családban vagy az utcán ismernek. Az egy másik figura, egy alteregó, aki mer kockáztatni, játszani, provokálni vagy éppen cselesen visszahúzódni. Olyasmit tesz, amit a hétköznapi én talán sosem engedne meg magának.
Ez a szerepjáték mélyen gyökerezik a capoeira történetében. A rabszolgaság idején az elrejtés, az álcázás, a félrevezetés a túlélés része volt. A harc táncnak látszott, a veszély mosolynak, az igazi szándék pedig rejtve maradt. A becenév ugyanezt a logikát viszi tovább. Nem azt mutatja meg, aki vagy, hanem azt, aki lehetsz – vagy épp azt, aki elől menekülsz.

Sok capoeirista számol be arról, hogy idővel belenő a saját apelidójába. A kezdetben idegennek érzett név lassan elkezd jelentéssel telítődni. Nem azért, mert a személyiség megváltozik, hanem mert a játék során új oldalak kerülnek felszínre. A félénk megtanul bátor lenni, az agresszív megtanul játszani, a komoly ember megtanul nevetni önmagán. A becenév így nemcsak szerep, hanem tükör is – néha torzítva, néha élesen, de mindig őszintén. A capoeira ebben is különleges. Nem megmondja, ki vagy, hanem megengedi, hogy kipróbáld, ki lehetnél. A roda biztonságos tere olyan, mint egy színpad, ahol nincs végleges ítélet, csak pillanatnyi helyzetek, mozdulatok és reakciók. Az apelido pedig a jelmez, amit leveszel, amikor kilépsz, de ami valahol mélyen mégis veled marad.

Talán ezért van az, hogy sok capoeirista a becenevét nemcsak elfogadja, hanem megszereti. Mert nem a valóságot írja le, hanem a lehetőséget. És a capoeira végső soron erről szól: játékon keresztül tanulni önmagunkról, miközben egy pillanatra bárkik lehetünk.

Tetszett az írás?
Egy kattintás Neked, hatalmas segítség nekünk!
Oszd meg, hogy másokhoz is eljusson, és támogasd a katanamagazin.hu-t!