Ebben a rovatban nem életrajzot közlünk, hanem az adott mesterhez kapcsolódó történeteket gyűjtjük csokorba. Tanítványi visszaemlékezésekből, korabeli feljegyzésekből és a harcművészeti hagyományban fennmaradt elbeszélésekből rajzoljuk meg az alakját. Nem minden történet ellenőrizhető szó szerint, de együtt mégis képet adnak arról, hogyan él tovább egy mester emlékezete.

Remy Presas a Modern Arnis rendszerének megalapítója, a filippínó harcművészetek egyik legismertebb nemzetközi képviselője, aki hidat épített a tradicionális tudás és a modern oktatás között. Tanításaiban a könnyedség és a hatékonyság találkozott. Nem a nyers erőt hangsúlyozta, hanem az időzítést, az érzékelést és az alkalmazkodást. Nyitott szemléletű mester volt: tisztelte a hagyományt, de nem ragadt bele – folyamatosan formálta, egyszerűsítette, élővé tette a rendszert. Személyisége közvetlen és emberközeli volt. Tanítványai gyakran emlékeznek rá úgy, mint aki nemcsak technikát adott át, hanem gondolkodásmódot is: türelmet, figyelmet és azt a képességet, hogy a harcművészetet ne különálló tudásként, hanem az élet részeként lássák.

Egy kis tornaterem, valahol az Egyesült Államokban. A falakon tükrök, a sarokban néhány kopott edzőzsák. A tanítványok körben állnak, amikor Remy Presas hirtelen leteszi a botját.
– Ma nem használjuk.
Zavarodott tekintetek.
– De mester, ez… Arnis.
Presas bólintott.
– Akkor mutasd meg bot nélkül.
A tanítvány megpróbálta ugyanazt a mozdulatot, amit bottal már jól ismert. De most darabos lett. Erőltetett. Szétesett. Presas odalépett, finoman megérintette a karját.
– Nem a bot mozog. Te mozogsz.
Egy pillanatra csend lett. A tanítvány újra próbálta. Most lassabban. Most már figyelve. A mozdulat végre életre kelt.

Egy másik történet egy szemináriumról maradt fenn. A résztvevők között volt egy tapasztalt harcos, aki minden gyakorlatnál „meg akarta fogni” a mestert. Nem rossz szándékkal – inkább kíváncsiságból. Amikor rá került a sor, erősen támadott. Presas nem hátrált. Belépett. Olyan közel, hogy a botok szinte használhatatlanná váltak. Egy pillanat. Egy apró fordítás. A támadó egyensúlya eltűnt.
– Túl messziről harcolsz – mondta neki.
A férfi értetlenül nézett.
– A távolság nem biztonság. Néha az a legnagyobb veszély.

Volt egy fiatal tanítvány, aki mindig sietett. Gyorsan akart tanulni, gyorsan akart fejlődni. Minden edzés végén odament a mesterhez.
– Mit gyakoroljak még?
Egy alkalommal Presas csak ennyit kérdezett:
– Ma hány hibát vettél észre magadon?
A fiú elhallgatott.
– Nem tudom.
– Akkor nem gyakoroltál – válaszolta a mester. Nem volt benne szemrehányás. Csak tény.

Egy régi tanítvány mesélte, hogy egyszer egy hosszú utazás után Presas még aznap este edzést tartott. Fáradt volt, de nem mutatta. Az egyik gyakorlatnál azonban megállt.
– Elég.
Mindenki azt hitte, hogy vége az edzésnek. De ő leült.
– Nézzétek a mozdulataitokat.
A tanítványok egymásra néztek.
– Tele vannak apró hibákkal – mondta, és végigmutatott a saját mozdulatán. – Ha fáradt vagy, ezek felerősödnek. Egy pillanatra elmosolyodott.
– De ilyenkor tanulsz a legtöbbet.

Egy különösen érdekes történet szerint egyszer egy teljesen kezdő állt vele szemben. Zavartan, bizonytalanul tartotta a botot.
– Nem akarom elrontani – mondta. Presas felnevetett.
– Akkor már el is rontottad.
A tanítvány még jobban összezavarodott. A mester közelebb lépett, és könnyedén megkocogtatta a botját.
– A harc nem tiszta. Miért akarsz te az lenni?
A tanítvány lassan elmosolyodott. A következő mozdulat már sokkal természetesebb volt.

Egy másik alkalommal egy edzésen valaki túl erősen ütött. Nem kontrollálatlanul – de érezhető volt benne a feszültség. Presas megállította. Nem szólt semmit. Csak átvette a botot, és ugyanazt a technikát hajtotta végre. Lágyan, szinte hangtalanul. A különbség mégis óriási volt. Visszaadta a botot.í
– Nem attól működik, hogy erős vagy.
Rövid szünet.
– Attól, hogy pontos.

Egy korai történet még a Fülöp-szigetekről származik. Egy esti hazafelé tartó út során állítólag több fiatal próbálta feltartóztatni. Nem volt nála bot, csak az, amit mindig magával vitt: a mozgás. Amikor az egyikük megragadta, nem ütött vissza. Csa egy csuklófordítás volt, és egy lépés oldalra. Az illető már a földön volt. A többiek megtorpantak.
Presas nem maradt. Nem „fejezte be”. Egyszerűen továbbment. Később, amikor erről kérdezték, csak annyit mondott:
– Ha meg kell mutatnod, már késő.

Egy másik történet már az Egyesült Államokhoz köthető. Egy edzés után, egy parkolóban történt. Egy ittas férfi agresszíven közeledett egy tanítványhoz. Presas közéjük lépett. Nem vett fel harci állást, nem fenyegetett. Csak beszélt hozzá.
Amikor a férfi meglökte, a mester teste szinte reflexből reagált. Egy finom elvezetés – a támadó elvesztette az egyensúlyát és a saját lendületéből került a földre. Nem sérült meg. Presas lenézett rá.
– Nem kell ezt így.
A helyzet ezzel véget is ért.

Volt, hogy nem is a technika számított. Egy tanítvány mesélte, hogy egy hosszú edzés után mindenki kimerült. A kezek fájtak, a vállak égtek. Presas leült a földre, és intett, hogy a többiek is tegyenek így.
– A bot csak eszköz – mondta. – Te vagy a mozgás.
Egy darabig csend volt. Senki nem kérdezett.
– Ha benned feszültség van, a botban is az lesz. Ha benned nyugalom van…
Nem fejezte be a mondatot. Nem kellett.

Szerkesztői megjegyzés:
A cikkben szereplő történetek különböző visszaemlékezésekből és nyilvánosan elérhető forrásokból származnak.

Tetszett az írás?
Egy kattintás Neked, hatalmas segítség nekünk!
Oszd meg, hogy másokhoz is eljusson, és támogasd a katanamagazin.hu-t!